2012. április 30., hétfő

Hétvégi beszámoló, nőies praktikák... és újabb két fejezet

Kedves olvasók!

Örülök, hogy tetszik nektek a regény, amibe belekezdtem. Hála a jó égnek, és nem utolsó sorban Erika barátnőmnek, a történtet szépen írja magát tovább... csak néha-néha van némi döccenő a dologban. Mondjuk egy ballagás, vagy anyák napja, amikor az embernek se ideje, se energiája nincsen írni. Vagy éppenséggel egy fergeteges hétvége, ahol debütált az "új" tekking kerékpárom, hivatalosan voltunk egy bográcsos kerti partira, és este egy óriási szexkalandban volt részem. ;-)

Ugyan a kerékpáron még van mit állítani, a lényeg, hogy a Május végén megrendezésre kerülő 21. Vasvilla családi kerékpár túrára jól szuperáljon ;-) Ma reggel érzékeltem, hogy bizony elszoktam már a két keréktől, ugyanis a nyereg alaposan megnyomta a farcsontomat... grrr... pedig zselés a szentem...  

A bogrács parti jól sikerült, kicsit meg is csókolt a nap. Főként vállon, mellkason és hason. Bikini felsőben szaladgáltam... :-)
Párommal néha-néha pin-pong mérkőzéseket játszottunk, a délután folyamán már egész szépen belejöttünk. Valahol itt kezdődött számunka az előjáték is. Késő délután feltámadt a szél és én visszavettem a trikó pólómat, viszont a bikini felsőmből kibújtam. Ennek köszönhetően az ugrálás, szerválás, ütögetés közben párom figyelmét másik két labda is elterelte. Sűrűn mellé trafált :-) Ez valahol táplálta az önbizalmamat ;-) Melyik nőnek ne tette volna? Azt hiszem Zsolti sem szerette még ennyire az asztali teniszt, mint múlt Vasárnap...
Abban is biztos vagyok, hogy valamelyest megélhettem a nőiességem egy másik válfaját. Magát a Csábítót, hiszen anélkül keltettem fel a figyelmét, hogy kimondottan flörtöltem volna vele. Nem tettem kétértelmű megjegyzéseket. Egyszerűen csak a testem, és a két mellem sejtelmes látványa és játékos mozgása volt rá hatással. Az biztos, hogy a nők nem csupán szép ruhával, sminkkel és ravasz illatú parfümfelhőben válhat szexuálisan vonzóvá a férfi szemében... Ezt megtanultam. 

Este, amint lefürödtünk, már nem "menekülhettem" előle. Szinte letepert. Éreztem, hogy neki is ugyan úgy hiányzott, hogy együtt legyünk, mint nekem. Háromnegyed órán keresztül kényeztetett, hol így, hol úgy, s mikor átbillentem a harmadik orgazmuson is... magára is gondolt. Azt hiszem az egész nap eseményei, az elfogyasztott fröccsök, a meleg napsütés, és  az, amit velem művelt... kikapcsolt. Miután összebújtunk, és fejemet a vállára hajtottam, egyszerűen leoltották a villanyt. Kicsivel később riadtam meg, arra, hogy kiszáradt a szám és valami egészen más zene szólt az asztali gépről. Tudtam, hogy elbóbiskoltam, csak azt nem, hogy mennyi időre. Mint kiderült, legalább fél órán át "pihentettem" a szemeimet. Párom nem sértődött meg. Azt hiszem az egy férfinak hatalmas elismerés, ha a párja a szeretkezés után elájul... (-Sokkot kaptál mi?) Még ma is emlegette, hogy mennyire lefárasztott és hízott is tőle a mája... nesze neked férfiúi büszkeség :-D

Oké... a lazább életbeszámoló után újabb két fejezetet felteszek. Nagyon örülök Silver Moon, hogy szórakoztatónak, gördülékenynek és fordulatosnak találod a történetet. Azt hiszem mostantól fognak bonyolódni az események a sztoriban. Megismertük a kezdeteket, a hátteret, ami számodra valamelyest ismerős... megismertük a két helyszínt, ahol játszódik, a barátokat... s hamarosan kicsit "valóságtól elrugaszkodottabb" és pörgősebb lesz. Még mindig várom a véleményeket...

Szeretettel:

Joyo

Újabb két fejezet:

"Hogyan menjünk a barátaink idegeire… rövid időn belül

  Körülbelül két hét telt el a felismerésem óta, és még mindig tomboltam. A legfurcsább helyzetekben, váratlanul robbant elő belőlem a sírás, vagy a düh… átlagban úgy néztem ki, mintha valami morbid hullámvasútra ültem volna. Esténként Veronika képeit nézegettem, a számítógépem mappáiból régi fotókat kerestem elő, magamat vizsgálgattam a fürdőszobai tükörben, papír zsebkendő csomagokat bontottam sorra, vagy pedig a változatosság kedvéért hol a barátaimnak, hol a családomnak puffogtam az értetlenségem és a dühöm miatt. A „Miért pont őt?” kérdés még mindig a fejemben kavargott. S bevallom őszintén, hogy szívesen megnéztem volna tetőtől-talpig ezt a Veronikát jó alaposan! No persze csak úgy, ha ő nem veszi észre. Vagy egyáltalán senki sem veszi észre! Kíváncsi voltam, ugyan akkor sértett! Nem a legjobb párosítás.
 Barátaim véleményét az elmúlt időszakban valahogy így tudnám bemutatni; - Te jó isten! Ennek a csajnak meg milyen fogsora van! – Jézusom! Őrá cserélt le? Ez nem normális! – Nézd Magda, valamiért őt választotta. Az rejtély, hogy miért, de most vele van. – Nem dramatizálod túl egy kicsit? – Ne kínozd magad azzal, hogy a képeiket nézegeted! – Magda, kérlek, most ne. – Magdolna, hagyjál már békén! … - Tömören leírva. Még tömörebben: - Magda, már az idegeimre mész!
Lili inkább beledugta a fejét a tarisznyájába, ha óraközi szünetben felcsatlakoztam a közösségi oldalra úgymond, kicsit szenvedni. Nos, ha nem említettem volna még, enyhén szólva is mazochista alkat vagyok! 
  -Magda, beszélnünk kell – ült le mellém a teázóban, ahol az egyik lyukasóránkat töltöttük. Megkeverte az pezsgős eperteát és rám nézett nagy macska szemeivel. – Kezdelek félteni.
  -Miért? – piszkálgattam meg villámmal a süteményemet. Nem volt sok gusztusom hozzá, de megszokásból kikértem. Majd elmajszolgatom. Valahogy…
  -Lassan két hónapja már annak a szakításnak. Elkezdett tavaszodni. Rügyeznek a fák, már szólnak a Csitári-ligetben a madarak. Ilyenkor már rég tavaszi örömmámorban úszol.
  -Ne haragudj Lili, ha most túl sok kedvem nincs a szökdécseléshez és dudorászáshoz. Megcsaltak, megaláztak, összetörtek…
Lili mélyet sóhajtott. Azt hiszem elkerülte a figyelmemet a jó szándék, s úgy értelmeztem, hogy untatom. A sértődés kezdte felütni a fejét a bensőmben.
  -Magda… én is voltam már hasonló helyzetben…
  -Akkor te is tudod, hogy ez nehéz – vágtam a szavába.
  -Igen… de…
  -Akkor?
  -Magda – újabb mély sóhajt. Óvatosan megfogta a karomat. – Néztél mostanában tükörbe? Olyan vagy, akár egy megszállott! Ez nem te vagy!
  -Ez is én vagyok!
  -Én nem hinném. Ismerlek már vagy egy éve.  Még akkor sem viselkedtél ilyen eszelős módjára, amikor még Balázzsal jártál. Nem voltál a legvidámabb ember a földön, de többet mosolyogtál, és volt élet a szemeidben. De most…alig ismerek rád. Miért nem tudod a saját életedet élni? Miért kell folyton azon gondolkodnod, hogy vajon most mit művelnek? Lefeküdtek-e már egymással? Vajon ugyan azt a bögrét használja-e, mint te? És, ha igen? Nem te vetted. Ez kezd nevetséges lenni… - ő volt Lili. Ami a szívén, az a száján. Jót akart, de úgy hiszem, hogy telibe talált azzal, amit mondott. Józan Ész hiába helyeselt, és mutatta Lili felé a hüvelykujját… leintettem, mert a sértett büszkeségem erősebb volt.
  -Szóval szerinted nevetséges vagyok? Jót derülsz a nyomoromon?
  -Én nem ezt mondtam – válaszolta. Fájdalmasan nézett. Valóban nem ezt akarta elérni.
  -Ha te csak mulatni tudsz rajtam… hát csak tessék – és már vettem is a sálamat és a kabátomat.
  -Magda…
  -Nem. Jobb, ha tudod, hogy ez is én vagyok – ezzel táskámat a vállamra kapva elhagytam a teázót. Kifelé menet tenyerem élével letöröltem a könnyeimet. Dühös voltam. Dühös és csalódott. A legjobb barátnőm támadt nekem. Legalábbis úgy éreztem! Végig vágtáztam Székesfehérváron keresztül. Beviharzottam a szállásomra, ledobtam a válltáskám. Azt sem néztem, hogy hová esik, csak levettem a kabátom és bementem a szobámba. Amíg betöltött a számítógép, én elbőgtem magam.
  -Nem ért meg! Miért nem ért meg senki? – kérdezgettem magamtól, miközben hintáztam az ágyon ülve.  Csak ültem, és szokás szerint sajnáltam magam!
*****
  -Nem gondolod, hogy csak túlreagáltad? – kérdezte anyám a hétvégén, amikor haza utaztam és elmeséltem neki a történteket.
Összeráncoltam a szemöldököm.
  -Kétlem. Kinevetett. Azt mondta, hogy nevetségesen viselkedem. A legjobb barátnőm!
Anyám mélyet sóhajtott. Hasonlóan, mint egy nappal korábban Lili a teázóban. Elkötötte a csokrot, amit éppen készített.
  -Amennyire megismertem Lilit az elmúlt egy év alatt, én nem gondolnám, hogy rosszindulatú volna. Szerintem csak jót akart…
  -… azzal, hogy nevetségesnek nevezett? – vágtam anyám szavába eléggé gorombán. Lángolt az arcom.
Éreztem a visszafojtott indulatot, ami belőle áradt. Kék szemeit összeszűkítette.
  -Igen – mondta egyszerűen. – Nevetséges vagy.
És ez volt az a pont, ahol ismét venni akartam a kabátom, de édesanyám megállított, azzal, hogy az ajtó és közém állt.
  -Magda. Kérlek, hallgass meg. Lilinek igaza van.
  -Miért? Nekem miért nem lehet igazam? Engem miért nem ért meg soha senki? – és már a könnyeimmel küzdöttem. Úgy éreztem magam akár egy elveszett kisgyerek.
  -Ülj le – vezetett oda a székéhez anya. Lehuppantam. Ő leguggolt elém. – Mindenki aggódik érted. Már a szakítás óta. Nem tudom, hogy feltűnt-e?
  -Igazából… igen.
  -Na látod. Féltünk. Teljesen kikészíted magad Balázs és e miatt a Veronika miatt. Tudod, hogy én mindig szívesen meghallgatlak, de van mikor már én is szívesen megráználak, hogy észhez térítselek. Nem tudod visszacsinálni. De őszintén kislányom… boldog voltál mellette?
 Mélyet sóhajtottam… Józan Ész végre felállt a kispadról és előrébb lépett. Bár még kicsit tétovázva. – Magda… anyádnak igaza van. Nem voltál boldog. Sírtál, szenvedtél, tűrtél, reméltél… legfőképpen sírtál. Az az ember elhitette veled, hogy semmit sem érsz. Most bebizonyíthatott, hogy hatalmasat tévedett.
 Igaza volt Józan Észnek. Balázs belém ültette az utolsó három hónapban, hogy nála jobbat sosem kaphatok. Örüljek, hogy velem van. Hiába sminkeltem és jártam szép ruhákban, a kellő visszaigazolás mindig hiányzott. Mintha arra akart volna célozni, hogy bármit kezdhetek magammal, nem tudom elérni a kellő hatást. Magamba zárkóztam. Változni nem tudtam, kiállni nem mertem magamért attól tartva, hogy elhagy, így maradt az „arany középút”, az, hogy magamba zárkóztam, s szépen lassan egy bánatháj-páncélt vontam magam köré, hogy védjem magam. Miután elhagyott… megmaradt a tíz kiló súlyfelesleg, az összetört női önbecsülésem, és a fejembe ültetett program, hogy senkinek sem kellek. Enyhén szólva is leamortizált az utolsó pár hónapban, és én balga fejjel hagytam mindezt. A többiek pedig szótlanul végignézték, mert szólni nem mertek. Lábujjhegyen kellett járni ezzel a témával kapcsolatban!  Amekkora szárnyakat adott az első félévben az a kapcsolat, ugyan olyan zuhanás, majd fájdalmas becsapódás követte. És ha mindez a pusztítás nem lett volna elég, még én is rátettem egy lapáttal az önmarcangolással! Folytattam a munkát, amit Balázs elkezdett… büszke lehetett volna rám!
 Újabb mély sóhaj, majd újra anyámra néztem, aki még mindig előttem guggolt.
  -Nem. Nem voltam boldog mellette – feleltem végül.
  -Akkor miért csinálod ezt magaddal?
  -Mit?
  -Az önmarcangolást.
  -Elhitette velem, hogy rajta kívül senkinek sem kellek. És azt hiszem, hogy ez dolgozik a lelkem mélyén. Félek attól, hogy elvesztettem az esélyemet arra, hogy bárki is feleségül vegyen.
  -Bolond vagy kislányom? – ráncolta a szemöldökét anyám. – Ilyet még viccből se mondj! Az a köcsög összetehette a két kezét, hogy ilyen nő szerette, mint te! Fogalma sincs, hogy mit veszített. Legyen boldog a Veronikájával… te pedig végre felszabadultál. Esélyt kaptál rá, hogy valóban boldog lehess.
 Anyám válla felett a tükrös falra pillantottam. Összeugrott a gyomrom. Egy összetört, beesett vállú, sápadt bőrű szomorúfűz nézett velem szembe… fénytelen szemei alatt sötét karikákkal.  Mit tettem magammal?! Újabb mély sóhajt, majd újra anyám szemeibe néztem.
  -Ugye most már hajlandó vagy kimászni ebből a szarból, amiben önként nyakig merültél?
  -Azt nem mondom, hogy gyors gyógyulás lesz, de igyekezni fogok. Csak arra szeretnélek kérni, hogy segítsetek ebben – mondtam végül.
  -Ez csak természetes.
  -Nem hiszem el, hogy ilyen pocsékul nézek ki – morogtam. – Mint egy élőhalott!
  -Egy kis smink csodákra képes. Talán újra el kellene kezdened foglalkozni magaddal. Mutasd meg a világnak, hogy mennyire erős vagy.
  -Igyekezni fogok – ígértem, s reménykedtem benne, hogy valóban sikerülni fog. Nem ítélhettem magam örök bánatra egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemelte!

Vigyázz mit kívánsz!

  Olykor az ember elsóhajtja magát, miszerint… de jó volna ez…. De jó volna az… csak az nem biztos, hogy fel is van rá készülve, amikor a Sors úgy rendezi az események alakulását, hogy egyszer csak szembejön velünk az utcán! Jelen esetben, a hipermarketben! 
Még ugyan annak a hétvégének szombatján gyanútlanul vásárolgattam abban a bizonyos nagyáruházban. A kenyér részlegnél édesanyám rám pillantott.
  -Szerinted bajor rozs, vagy a kukoricakenyér volna a jobb választás.
Megvontam a vállam. – Nekem mindegy. Rántotta mellé…
  -Akkor legyen a bajor… hüm… Magda, elfelejtettem a mosogatószert. Volnál olyan kedves és hoznál egy citromosat?
  -Persze. A hentes pultnál lesztek? – tudakoltam, majd a bólintást követően elindultam a tisztítószerek irányába. Ahogy befordultam, egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Mintha megállt volna az idő. Bár nyílván, csak a mi számunkra. Nem volt olyan magas, mint jómagam. Talán százhetvenöt centiméter. Vadul hullámzó, vékonyszálú vöröses barna haja fekete szövetkabátjának hajtókáját súrolta. Sötétzöld garbót és fekete szövetnadrágot viselt. A kabát miatt csípőtől felfelé nem, de attól lefelé alaposabban meg tudtam nézni. Még az is lehet, hogy átléptem az emberi udvariasság határait, de abban a helyzetben még gondolkodni is képtelen voltam. Combjai vaskosnak tűntek, az anyag valamelyest a lábikráira is ráfeszült. Eléggé elméláztam, mikor arra kaptam fel a fejem, hogy Józan Ész rosszallóan csettintget az orrom előtt, hogy térjek már magamhoz! Felpillantottam az arcába, s már abból tudtam, hogy maga Danninger Veronika jön velem szembe egyenesen a tisztítószer osztályról, amikor óvatosan felpillantott rám, majd szemeit lesütve, amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a lisztek irányába! Egy ideig megkövülten álltam a mosogatószerekkel szemben, és csak bambán néztem magam elé azon tűnődve, hogy mikor is készülhetett róla az a bizonyos profilkép, amivel az elmúlt pár hétben rendszeresen kínoztam magam. Ugyanis jóval testesebbnek bizonyult. Vannak olyan nők, akiknél nem tűnik fel, hogy néhány kiló van rajtuk pluszban, mert olyan arányosan oszlik el rajtuk, hogy Rembrandt térden állva könyörgött volna nekik, hogy álljanak modellt!  De ez a teremtés, akire ex barátom lecserélt, még finoman fogalmazva is aránytalanul hízott meg.
  -Hmmm… hihetetlen – motyogtam magam elé a homlokomat ráncolva.
  -Szerintem is. Nem hiszem el, hogy azt akarják, húsz féléből válasszunk, mikor mindegyik ugyan arra való – hallottam meg a közvetlen közelemből, a virágboltból már jól ismert mély férfihangot. Általában kellemesen megborzongtam tőle, de abban a pillanatban halkan felsikkantottam, s éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Majd ugyan olyan hírtelen vissza is áramlik, s tudtam, hogy a nyakamban lévő piros sál nyugodtan elbújhatna az arcszínemhez képest! Mellettem kétlépésnyire egy törzsvásárlónk, Nemes Krisztián állt. Rendszerint hozzám jött virágért, ha alkalma volt rá, s mikor volt rá időnk, még beszélgettünk is. Talán még azt is mondhattuk, hogy jóban voltunk. Több mindent tudtunk egymásról, mint amennyi általában eladó és vásárló között szokás volt.
  -A frászt hoztad rám. Kérlek, legközelebb, ha felém jössz, csapjál valamilyen zajt. Majdnem kiugrott a szívem – mondtam, még mindig a mellkasomra szorítva a kezemet.
  -Tévedés ne essék – mosolyodott el kisfiús mosolyával, amivel mindig felvidított. – Már egy ideje melletted állok, és üdvözöltelek is, de mivel válasz nem érkezett, és továbbra is elmélyülten vizsgálgattad a mosogatószereket… gondoltam várok egy kicsit.
  -Elnézést – ismét elpirultam. – Nem is hallottam. Kicsit elgondolkodtam.
  -Azt látom – mondta és hüvelykujjával végigsimított a homlokomon. – Ne ráncold. Nem szép.
Addig észre sem vettem, hogy összebarázdáltam a homlokom. Önkéntelen reakció volt.
  -Valami baj van? – fejét kicsit oldalra billentette. Belenéztem azokba a nagy hihetetlenül világoszöld szemekbe. Szerettem a szemeit. Valahogy mindig is vonzottak a zöld szemek, de ez az árnyalat nagyon ritka volt a közvetlen környezetemben. És az, hogy rövid, homok szőke hajából egy tincs általában előre hullámzott, még kisfiúsabbá tette, pedig már átlépte a harmincat.  Kicsit komolyabbá talán az a gondosan ápolt, pár árnyalattal világosabb körszakáll tette, amit már akkor is hordott, amikor megismertem.
  -Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva… semmi különös.
  -Elhiszem. Az előbb láttam a kandúrodat egy másik nővel.
  -Jobban mondva az ex kandúromat – helyesbítettem. Éreztem, hogy újra megmerevedik minden izmom, az arcomra pedig valami elképesztően hideg, távolságtartó maszkot húztam.
 Krisztián összevonta szemöldökét.
  -Jó, én nem faggatlak. Az feltűnt, hogy egyszer csak már nem volt ott a boltban veled, amikor vásárolni mentem. Azt hittem, hogy esetleg elkerültük egymást.
  -Mint azt a saját két szép szemeddel láttad, nem erről van szó.
Szabad keze ökölbe szorult, s megütögette vele a combját, mint aki hezitál. Közben még mindig engem vizsgálgatott.
  -Krisztián, ne nézz így rám, jól vagyok.
  -Nem úgy nézel ki.
  -Jó, akkor mondjuk úgy, hogy kezdek jobban lenni.
  -Mégis olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott – kötötte az ebet a karóhoz.
Felnéztem rá. Körülbelül tíz centivel magasodott fölém. Apámon és nagybátyámon kívül ő volt az első férfi, aki közel állt hozzám, és akire fel kellett néznem. De akkor ott a háztartási osztályon kezdett az idegeimre menni. Olyan dolgokat erőltetett, amikről akartam is beszélni, meg nem is. Tudomást is akartam róla venni, meg nem is. Sírni is akartam miatta, meg nem is!
  -Most láttam először az új nőjét.
  -Azt a csajt, aki szinte elfutott a másik irányba? – mutatott hüvelykujjával a lisztek és zsemlemorzsák irányába.
Ez egy kis mosolyt csalt az arcomra. – Igen, őt.
Krisztián felvonta egyik szemöldökét. Az arca többet mondott minden szónál, mégis elhagyta azokat a telt ajkakat az a mondat, amitől már fel is kacagtam, és legszívesebben megöleltem volna. – Már bocsánat, de ez a Balázs egy barom!
De ölelés helyett csak vállba csapta, csak úgy fiúsa, ahogyan az apámtól tanultam. Ezekért az önkéntelen, zavart palástoló mozdulatokért tartottak tőlem a férfiak. Balázs sem szerette, ha olykor kicsit is meglapogattam, mert sosem tudtam kontrollálni az erőmet, és legtöbbször fájt neki, bár sosem mondta ki hangosan. Nem tehettem arról, hogy Balázs csupán hetvenöt kiló volt és száznyolcvankét centi, és én kicsi korom óta egy masszív, száztíz kilós kolosszushoz voltam szokva. Azt hiszem senki sem hibáztathatott érte, hogy nagyobbat ütöttem a kelleténél! 
Úgy tűnt, hogy Krisztiánt nem zavarta a dolog, sőt még szélesebben elmosolyodott.
  -Legalább visszatért a mosolyod. Nem szeretem, amikor szomorú vagy.
  -Akkor jobb, hogy az utóbbi két hónapban nem találkoztunk. Szerintem rám sem ismertél volna. Most már konszolidáltabb vagyok.
  -Fogytál is.
Most az én szemöldökömön volt rajt a sor, hogy a hajamig szaladjon.
  -Hogy mi?
  -Igen. Látom az arcodon… mivel a kabát túl sokat takar – vigyorgott ismét. Még sem tagadhatta meg, hogy férfiból van!
Már nyitottam a számat, hogy visszavágjak valami frappáns megjegyzéssel, nehogy azt higgye, hogy ő győzött, amikor közbe üvöltött a mobiltelefonom. Szó szerint! Ugyanis apámnak és anyámnak is külön csengőhang volt beállítva. Édesapámnak egy kemény metál szóló, és éppen ő hívott. Mind a ketten összerezzentünk, mire a farzsebemből előhalásztam a türelmetlen telefont és be nem jelentkeztem a még türelmetlenebb apámnál.
  -Szia, mondjad.
  -Hol a csudában vagy már? Most préseled citromból a mosogatószert?!
  -Nem, még itt vagyok.
  -Akkor kapkodd a kis seggecskédet, a 12-es kasszánál vagyunk. Futólépés.
Mosolyogva letettem.
  -Ne haragudj Krisztián, de mennem kell. Már a pénztárnál vannak. De örülök, hogy találkoztunk – mondtam már hátast elindulva a kaszák felé.
  -Én is örültem – integetett a szőke férfi. – Lehet, hogy jövő pénteken benézek hozzád. Sógornőmnek születésnapja lesz.
  -Várni foglak – intettem, és már el is tűntem a szeme elől. Kasszáknál kígyózó embersorokon verekedtem keresztül magam, mire megláttam a szüleimet araszolgatni egy félig megpakolt drótszekérrel. – Háború lesz, csak még nem szóltak? – vontam fel egyik szemöldököm, miközben a kupac tetejére tettem a mosogatószeres flakont.
  -Csak a szokványos hétvégi nagybevásárlás – vonta meg széles vállaim apám. – Mellesleg, előre is bocs, de ez volt a legrövidebb sor.
  -És miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem. Ám mikor apám a fejével előrébb biccentett, a gyomrom diónyira zsugorodása jóval korábban megadta a választ, mint, hogy az agyam felfogta volna, hogy mit látok.
A pénztárnál éppen Veronika pakolta fel az élelmiszereket a futószalagra, mellette pedig ott állt Balázs. Feje búbján, ahol már eléggé szenvedett a hajhiánytól, dervistáncot járt a sápadt lámpafény. A lány hátrapillantva felfedezett bennünket, s valamit mondott volt páromnak, amitől annak szemmel láthatóan megmerevedtek a hátizmai. Óvatosan hátrapillantott a válla felett. Nem tudtam miként kellene reagálnom. Éreztem, hogy nekem is remegni kezd kezem-lábam, s egyre jobban markolom a bevásárló kocsi oldalát. Belefehéredtek az ujjaim. A gyomrom fickándozott, ahogy egy pillanatra összeakadt tekintetem azzal az ismerős sötétzöld, barnapettyes szempárral. Sikoltani akartam… felkapni a futószalagon lassan araszoló téliszalámit, és azzal püfölni, amíg bocsánatot nem kér. Bár minden valószínűséggel előbb értem volna el, hogy  99-est kérnek a 12-es pénztárhoz, mint, hogy kierőszakoljam Balázsból a „Bocsánat, hogy hazudtam neked” – mondatot. Viszont egy meglett biztonsági őr elkísért volna a helyszínről, és pedig soha többé nem mertem volna betenni a lábam abba a nagyáruházba. Így az újabb mély lélegzetvétel mellett döntöttem, s igyekeztem kifújni magamból a feszültséget. Azt hiszem, hogy az agresszió kiülhetett az arcomra, ugyanis Balázs gyorsan elkapta a tekintetét, és inkább rákönyökölt a saját drót szekerükre, csak, hogy eltűnjön a szemünk elől.
  -Zavarban van – jegyezte meg csak úgy mellékesen az anyám.
  -Ezt valahogy nem csodálom – fűzte hozzá az apám.
  -Magda kicsim, engedd szépen el a szekerek. Az nem Balázska nyaka – mondta gyengéd hangon édesanyám, és lefejtegette ujjaimat a fémrácsozatról. Addig észre sem vettem, hogy még az ízületeim is kifehéredtek és mennyire fájt. Csak Veronikát néztem. Jobban mondva próbáltam őket elképelni egymás mellett, lehetőleg velem szemben. Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor már bepakoltunk az autóba és kihajtottunk a mélygarázsból. Tulajdonképpen arra jutottam, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Veronikának éppen elég büntetés lesz, hogy Balázzsal él. Én már ismertem valamelyest, és tudtam, hogy van rossz oldala, és nem voltam abban száz százalékig biztos, hogy csak én hoztam ki belőle. Ráadásul ahhoz a fényképhez képest Veronika is eléggé elkezdett amortizálódni. Így Balázsnak is megvolt a maga keresztje. Nos… lehet, hogy mindez csupán női hisztéria, hiúság vagy rosszindulat, de hogy egy kedves ismerősömet idézzem: „- Attól még, hogy ő ül a nyeregben, nem biztos, hogy győzött!”
Elvégre, valóban új lehetőségeket kaptam a Sorstól, hogy boldog párkapcsolatban élhessek! Még, ha lassan is indulok neki, azért igyekszem. Az első sokkon már túljutottam. Már tudom, hogy hazudott, megcsalt, és már láttam is őket együtt. Arra kellett koncentrálnom, hogy kimásszak abból a gödörből, amit másfél éven keresztül ástam magamnak, majd önként fejest ugrottam bele!
De legelőször valamit még helyre kellett hoznom, amit nagyon elszúrtam!"

     

2012. április 28., szombat

Újabb két fejezet... már bonyolódik ahelyzet, több szálon futnak az események :-)

Újabb két fejezet :-)
Remélem tetszeni fog ;-)

"Azért vannak a jó barátok!

 Amikor az ember főiskolára jár a szállást több féle képen lehet megoldani. Van ugye a kollégium és az albérlet. De a Kodolányin volt egy harmadik megoldás, mégpedig a nem is olyan messze lévő apartman ház, ami egy kicsivel elitebb helynek minősült, ugyanis apartmanonként négy embert tudott befogadni, két kétágyas szobával, külön kicsi konyhával és tisztálkodó helyiséggel. Volt kábeltévé és internet lehetőség is, mindent kulcsra lehetett zárni s mivel megtehettük, jómagam inkább emellett döntöttem, mer hallottam rémhíreket a kollégiumról… eleget. Ám annyira az apartmanban sem volt minden fenékig tejfel.  Egyetlen alkalommal kellett csak elköltöznöm, de egyszerűen már nem volt más választásom. A legelső helyemen, valahogy senkivel sem értettem igazán szót. A legelején még azt hittem, hogy talán a legelső emberrel, Keresztes Ritával, aki a másik szobába lakott, még jól el tudok beszélgetni. De ahogy megérkezett mind a kettőnk szobatársa, s megindult az alkalmazkodás, ami Viki a szobatársam és köztem valahogy hiányzott, elszabadult a pokol. Jó magam is egyke vagyok, de hajlandó voltam kompromisszumokra. Viktória nem. Teljesen más fogalmaink voltak a főiskoláról. Én tanulni mentem, ő bulizni. Én este aludni szerettem volna, ő társasági életet élni. Én reggel órára mentem, ő pedig akkor feküdt le aludni. És szépen lassan másik két lakótársam is átszokott erre a különös bioritmusra, ami mérföldekre volt az enyémtől. Tévedés ne essék, nem vagyok egy stréber típus. Csupán az mozgatott, ha már egyszer végre azt tanulhatom, ami valóban érdekel, és ha a szüleim már voltak olyan nagyvonalúak és kifizették a tandíjamat, akkor tartozom annyival, hogy minimum tiszteletemet teszem az órákon. És Viktória ezt valahogy nehezen értette meg. Később, talán úgy a második hónapban a fejébe vette, hogy engem abból a szobából e kell paterolnia. Mégpedig sürgősen, s még magasabb fokozatra kapcsolt. Éjszaka rám nyitotta az ablakot, amikor aludtam vendégeket hívott a szobánkba és felkapcsolta a nagylámpát, hangosan bömböltették a szomszéd szobában az zenét, ki-be járkáltak nálam az éjszaka közepén… és még lehetne folytatni. Úgy éreztem, hogy komplett hülyének néznek, s ha sürgősen nem teszek valamit, akkor a fejemre nőnek, vagy újabb idegösszeomlás boldog tulajdonosa lehetek… mégpedig hamarosan. Más megoldást nem látva, felkerestem az apartman ház vezetőjét, és megkértem, hogy költöztessen át valahová. Nem érdekelt hová, csak onnét el. Az idős hölgy megértett, és megígérte, hogy utána néz. Két nappal később bekopogott hozzám, amikor egyedül voltam, s boldogan újságolta, hogy talált számomra egy jó helyet. Méghozzá ugyan azon a folyosón, csupán a legvégén. Örvendeztem! Az sem érdekelt volna, ha a tetőtérbe visz… boldog voltam, hogy szabadulhatok. Több sem kellett, pakoltam a motyómat. Ők pedig még aznap a helyemre költöztették Viktória botsáska kinézetű barátnőjét.
*****
Így kerültem össze Mariannal és Rékával. Úgy tűnt, hogy nekem nem lesz szobatársam, így az első este az ismerkedés után végre ki tudtam aludni magam. Ez így ment hosszú ideig. Jól összebarátkoztam velük. Mariann még abban is segíteni tudott, hogy jobban ki tudjam fejezni a nőiességemet. Ugyanis szépítőszerekkel foglalkozott egy nagynevű cég tanácsadójaként. Szerintem senkinek sem kell bemutatni  
Az ő segítségével újra felfedeztem, hogy sminkelni igenis jó dolog és egy nőnek alapvető joga. Egyre több mindennel gazdagodott a palettám, a végén már egy neszesszert is be kellett szereznem, ami sosem volt szokásom. Elmondhatjuk, hogy Mariann utat mutatott és egy darabon még a kezemet is fogta. Még akkor is mellettem voltak, amikor Februárban összetörten megérkeztem és a kezembe nyomott egy pohár rumos kólát. Mondanom sem kell, hogy a kóla csak színezék volt, de akkor tökéletes megoldásnak tűnt. Annak már másfél hónapja, de még mindig nem tudtak elrángatni, szórakozni.
  -Magda – kopogtatott Mariann az ajtómon egyik este. – Igazán kibújhatnál már a csigaházadból! Az semmiképpen sem jó, ha remeteként élsz. Miért engeded, hogy ennyire kikészítsen?
Kidugtam a fejemet a résnyire nyitott ajtón. 
  -Csak szeretnék kicsit egyedül maradni.
  -Csak ne ma este. Vendégeim jönnek Pestről. Szeretném egy kicsit a segítségedet kérni.
Felvontam egyik szemöldököm. – Az enyémet? És Réka?
  -Csak Szerdán érkezik. Nos… arról volna szó, hogy Szabival szeretnék egy kicsit összebújni, és jó volna, ha addig foglalkoznál egy kicsit a barátjával, Mikivel. Kééérlek – nézett rám nagy világoskék szemeivel. Ennek a tekintetnek nehéz volt nemet mondani. Amúgy is, az egész leányzó érhetett talán a vállaim.
  -De nem vagyok túlságosan is szalonképes állapotban – mondtam, s mivel ezt beleegyezésnek vette, a nyakamba ugrott. – Mikor érkeznek?
Ekkor kopogtattak. Mariann rám pillogott. – Most.
  -Fasza! – morogtam a szénakazalra gondolva a fejemen, no meg a kopott pólóra és melegítőre, amit viseltem. A folyosón egy nálam kicsivel alacsonyabb barnahajú, szélesen vigyorgó srác állt, mellette pedig a barátja, aki körülbelül száznyolcvanöt centi lehetett, így túlnyúlt rajtam öt centivel. Ő volt Miki. Akit szórakoztatnom kellett. Atya világ! Mégis mivel? Barkobázzunk?  Hogyne. Szinte már láttam magam előtt a jelenetet… ácsorgunk a konyhán, kávézgatunk, s miközben Mariann hálószobájából vad, kéjes nyögések kúsznak elő, addig Miki azt találgatja, hogy mire gondoltam… azt hallva, hogy „igen, igen, még, csináld!” vajon mégis mire?
Fél óra sem kellett hozzá, és én négyszemközt találtam magam ezzel magas, vékony testalkatú sráccal, a padlón ülve és kávézgatva. És barkobáztunk?  Nem! Inkább kicikiztük a bent huncutkodó párt! Nem is kicsit! Jókat kacagtunk… néha füleltünk, összenéztünk, de egyikünk sem volt zavarban.  Csak fél méterre ültünk az ajtótól és isten igazából az ágynyikorgástól kezdve az utolsó nyögésig minden kihallatszott. Zavarban kellett volna lennünk? Nem is tudom. Szerintem nem.
  -Tulajdonképpen téged miért hívott magával? – szegeztem neki Mikinek a kérdést, miközben a bögrém pereme fölül öt vizsgálgattam.
  -Elvileg Mariannt jöttünk meglátogatni. Ugyan abban a gyorsétteremben dolgozunk mind a hárman. Már egy ideje jóban vagyunk – mosolygott Miki. El kellett ismernem, hogy szép mosolya van. Kicsit kerekebbé tette amúgy hosszúkás arcát, a nagy mélybarna szemek pedig kedvesen csillogtak tőle. Sötét, majdnem fekete gyűrűs haja a tarkójáig ért. Egymásnak ellentétesen ültünk a keskeny konyhában. Fogalmam sem volt, hogy miként fér el kényelmesen azokkal a hosszú lábakkal, bár ugyan ezt a kérdést ő is feltehette volna.
  -Úgy hallom, hogy Szabolcs még annál is jobban kedveli a lakótársamat, mint amit te állítasz.
Megint elmosolyodott. – Min gondolkodsz? – kérdezte.
  -Csak azon, hogy hány centi lehetsz.
  -Száznyolcvanöt – jött a büszke válasz.
  -Ühüm… - és milyen magas vagy? – ez volt a kegyelemdöfés. Mind a ketten felröhögtünk. 
  -Tényleg tudni akarod a méretem? – kérdezte huncut mosollyal, majd rám kacsintott a kávésbögre fölött és belekortyolt.
Én is kortyoltam, s közben azon gondolkodtam, valóban érdek el a válasz, ha felteszem azt a bizonyos kérdést. Ügy döntöttem nem mutatom magam prűd, álszent nőcskének, mivel sosem voltam az a fajta, mosolyogva rávágtam, hogy igen. Ő is mosolygott, majd megmutatta az araszát, s amint a kávétól már beszélni is tudott, hozzá fűzte: - Huszonegy centi.
Felvontam egyik szemöldököm, s egyelőre még nem tudtam mit kezdjek az információval. A csengő mentett meg. Jobban mondva az, hogy kinyitották a hálószoba ajtaját. Miki újra rám vigyorgott, majd fel a kikukucskáló Szabolcsra.
  -Ti meg mit csináltok itt kint gyerekek? – kérdezte a srác.
  -Nem látod? Szexelünk – feleltem.
  -Valóban? – vonta fel egyik szemöldökét.
  -Ja, csak mi, veletek ellentétben, korlátozott lehetőségeink miatt kizárólag szóban – fűzte hozzá Miki és rám kacsintott.
*****
Másnap Mariann ismét megköszönte a segítségemet. A fiúk csak hajnalban távoztak, addig beszélgettek hármasban és italoztak. Engem is hívtak, ám mivel másnap zárthelyi dolgozatot írtam polgárjogból, inkább az alvás mellett döntöttem.
  -De mégis miről beszélgettetek? – kíváncsiskodott lakótársam.
  -Tegnap már mondtuk. Valóban a szexről.
Mariann felvonta szépen ívelt fekete szemöldökét.
  -Te? Azt hittem még magad alatt vagy a szakítás miatt.
  -Hmmm… én is azt hittem, de úgy tűnik, hogy egész jól feloldódtam a társaságában. Még flörtöltünk is.
  -Elég nehéz úgy beszélgetni egy férfival a szexről, ha nincs benne flörtölés.
  -Meglepődtem magamon. Csak nem tart valami szexista, ledér nőszemélynek – sóhajtottam.
  -Nyugi. Erről szó sincsen. Azt mondta, miután te elvonultál, hogy jó fej vagy és szórakoztató.
  -Na igen… és pont az kell a pasiknak. Jó fej és szórakoztató, aki melegítő mackóban csücsül vele a földön és a szexről beszélget, sőt, még az intim méreteit megosztja veled…  - csóváltam a fejem.
  -Akarsz tőle valamit? – kérdezte Mariann.
  -Nem. Azt hiszem nem. Most nem igazán tudnám elviselni, ha bárki is közeledni próbálna.
  -Helyes, ugyanis van barátnője, de rendszerint fűvel-fával megcsalja – csóválta a fejét Mariann. – Nem szeretném, hogy ismét sérülj. Miki jó fej gyere, de egy léha alak.
Ezzel be is fejeztük a témát. Annak örültem, hogy képes voltam elbeszélgetni egy hímnemű egyeddel anélkül, hogy leizzadtam volna, vagy felfordult volna a gyomrom. Ezt haladásnak könyveltem el. De úgy éreztem, hogy olyan messze lehetek még attól hogy randevúzzak, mint Makó Jeruzsálemtől!
*****
  -Ez hihetetlen! Eszelte egyáltalán mást is, mint édesség? – érdeklődött szünetben Lili barátnőm egy újabb regény mögül kinézve. Belenéztem a nagy világoszöld macska szempárba. Jól illett rövid, egyenes szálú szőke hajához.
  -Mire gondolsz? – kérdezte egy újabbat harapva a csokoládés ostyából.
Mélyet sóhajtott. – Arról, hogy már egy jó ideje nem láttam nem, hogy a szádban, de még a kezed ügyében sem normális ételt. És egy dekát sem híztál! Éppen ellenkezőleg. – lecsapta a térdére a vaskos Jane Austin regényt. Azt hiszem a Büszkeség és Balítéletet! Na, tessék! Én túl büszke vagyok ahhoz, hogy beismerjek bármit is, ő pedig rosszul ítél meg. Na, jó, nem! Nem erről volt szó. Lili csupán imádta a tizennyolcadik századik Angliát… vagy csak úgy magát Angliát? Nehéz volt behatárolni. De attól még imádtam őt.  – Ezt mégis, hogy csinálod?
  -A legjobb fogyókúra. Szerelmi bánat! – és bekaptam az utolsó falat csokoládémat.
Lili elhúzta a száját.
  -Magda… felejtsd már el azt a faszt!
  -Nem. Előbb még rá kell jönnöm, hogy miért cserélt le – mondtam nagyon-nagyon határozottan és felálltam, hogy elindulunk a következő órákra.
 Lili is szedelőzködött. Közben engem nézve morgott.
  -Miét-miért? Azért mert férfiból van, és mint olyan, a farka vezérli!
  -Ez nem mentség! Attól még lecserélt.
  -Jó. Tudod mit? Feladom! – legyintett, majd elvigyorodott a vállam magasságából. –De szigorúan csak a mai napra! Ki kell, hogy kúráljalak ebből a förtelmes kórból!
  -Ha sikerülne, én volnék a legboldogabb nő a földön… elhiheted. - ezzel utána siettem és beültünk Retorikára. Azon a szemináriumon legalább tudtam kacagni!

Az internet a nő legjobb barátja!

Vannak olyan dolgok egy nő életében, amikre ha akarna, sem tudna felkészülni, és annyira megzavarják a lelkivilágát, hogy utána csak nehezen tér magához belőle. Ilyen az a szituáció is, amikor a lehető legpocsékabb állapotodban találkozol azzal a férfival, aki összetörte a szívedet, s nagy a valószínűsége, hogy az a nő is vele van, akivel megcsalt.
Lázam volt. Harminchét nyolc. Már így utaztam haza és a vonaton csak rosszabb lett az állapotom. Szüleim kijöttek elém az állomásra. Megadtam magam. Nem akartam egyedül hazavánszorogni, buszon zötykölődni.  Apám még be kart menni a helyi hipermarketbe, hogy vacsorának valót vegyünk, meg nekem valami vitamint, hogy a hétvégén kikúrálhassam magam. De ahhoz sem sok hangulatom volt. Pláne azok után, mikor a parkolóban megpillantottam Balázs törésmentes autóját. A szívem összeszorult, a gyomrom megemelkedett. Nekem mára már csak ez hiányzott! Dübörgött az agyamban! Mintha egy ördögi kis lény ugrált volna a fejemen és hahotázott volna a szerencsétlenségemen. Legszívesebben belesüppedtem volna az ülés kárpitjába. –Hehe-hehe! Ezt neked! Na most mi lesz? Véged lesz! Találkozol velük! Hehe-hehe!
  -Kuss! – suttogtam maga elé, hogy lehetőleg csak én halljam.
 Azzal erősítettem magam, hogy át tudok rajta nézni, vagy legalábbis kedvesen mosolygok, ha szükséges. HA NAGYON SZÜKSÉGES! Ám ott tombol továbbra is a fejemen az a gonosz kis ember, és csak ismételte és ismételte: - Itt a nője is! Itt a nője is! Hallod te lúzer! Itt a nője is! Na majd most megtudod, hogy mennyivel jobb nálad! Biztosan szebb! Okosabb! Vékonyabb, mint te! És valószínűleg még az ágyban is jobban teljesít! Tudod milyen pocsék egy férfinak, mikor egy szűzlányból kell szeretőt faragnia?
  -Elég legyen! Hagyd ezt abba MOST!
  -Mondtál valami Magda? – nézett rám édesanyám búzavirágkék szemeivel.
  -Nem. Semmit. Csak annyit, hogy itt van Balázs – biccentettem fejemmel az autó felé, ami mellett apám leparkolt. Miért is ne? Úgy tűnt, hogy minden összeesküdött ellenem! Legalábbis erősen az volt a gyanúm!
Kicsit remegő térdekkel mentem a lift felé és közben imádkoztam, hogy ne jöjjenek velünk szemben. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy kinyílik a lift fém ajtaja és én szembe bámulok ex barátommal, majd riadt sikoltás közepette kiugrom a bőrömből, akár a rajzfilmekben és a következő pillanatban fent hintázom az egyik lámpán. S még hallom, ahogy elsétálnak alattam: - Igen, ő a volt barátnőm. Most már legalább látod miért hagytam el. Rém hisztériás!  Na neeeem! Abszolút nem voltam Balázsra hangolódva, az életkedvem valahol a béka segge alatt tanyázott dél óta. De nem futamodhattam meg, tudtam, hogy ilyenkor anyám hősnek tart. Most is bátorítóan megszorította a kezemet, ahogy beléptünk a liftbe, mely érkeztekor Balázs mentes volt. Lehet, hogy egy normál ember ennyi idő után már túllép egy ilyen szakításon, de nem volt könnyű. És bizony az sem könnyítette meg, hogy még nem láttam őket soha együtt. Talán nem is akartam. Nehezen gondolkodtam, mikor kiszálltunk a liftből, s azt is nehezen fogtam fel, hogy apám miért tartja felém azt a százast már vagy három perce. Ja! Hogy hozzak egy szekeret? Oké! Igyekeztem nem körbenézni, nem hasra esni a saját lábamban, és nem olyan pofát vágni, mint akit nyilvános kivégzésre visznek. Pedig kicsit úgy éreztem magam. Oké, lehet, hogy ez hülyeség volt a részemről, de ha összefutsz a lehető legszarabb passzodban az, ex pasiddal, aki megcsalt, aztán összetörve eldobott, hülye kifogásokkal megspékelve, nem hinném, hogy Te vidámabb volnál! Minden esetre betoltam a szekeret anyámék után a zöldségosztályra… és puff! Éppen szinkronban érkeztünk. Én jobbról, Balázs balról közelítettünk a szüleim felé. Közben felkapott az egyik ládából egy zöld erős paprikát. Rá sem nézett. Vagy ösztönösen tudta, hogy mit és hol keressen, vagy alibiként szolgált a kapszaicin bomba. Én begyorsítottam. Ő szintén! Ő ért oda előbb.
  -Nahát. Sziasztok! – kezet nyújtott apámnak, aki, mély megdöbbenésemre, el is fogadta. Bár lehet, hogy csak én voltam akkora bunkó a családomban, hogy képes lettem volna átnézni rajta. De mentségemül szolgáljon, a saját és mások védelmében. Féltem, hogy jelenetet rendeznék.
  -Szia Balázs – üdvözölte apám is. Anyám csak bólintott. Akárcsak én, ő is tartott attól, hogy valami meggondolatlanságot cselekszik, és így inkább csendben maradt. Úgy gondolta ez a férfiak dolga.
Végre odaértem én is a drótszekérrel, anyám pedig belepakolta a zöldséget-gyümölcsöt. Közben jelentőségteljesen rám nézett. Olvastam a tekintetében.
  -Akarod, hogy feldugjam a seggébe azt az erős paprikát, amit olyan kétségbeesetten szorongat?
  -Inkább ne – csóváltam némán a fejem. 
  -Legalább had változtassam békává, ahogy ígértem.
Felkuncogtam, de ismét megcsóválta a fejem.
  -Hogy-hogy ilyenkor itt vagytok? Nem zárás után szoktatok vásárolni? – kérdezte. Ebből arra tudtam következtetni, hogy módszeresen nyolc óra körül érkezik, hogy elkerülje a lehetséges kellemetlen találkozást. Akkor mégis mi a búbánatért sétált oda hozzánk? És hol a nője?
  -Igen, akkor szoktunk, de most jöttünk a vasútállomásról. Magdáért voltunk – biccentett felém apám, mintha direkt fel szerette volna hívni Balázs figyelmét rám. A zavarom kezdett dühbe hajlani. Öt perce ott álltam Balázs mellett harminc centiméterre, de rám sem nézett! Ad1; tüntetően kerülte a tekintetem. Ad2; őrületes zavarban volt! Ad3; nem merte levenni a szemét apámról nehogy bántsa. Ha a hármas lehetőségben gondolkodott, akkor nem is tévedhetett volna nagyobbat. Ugyanis a veszélyforrás nem a magas körszakállas, medve kaliberű férfi volt. Sokkal inkább az a szőke, kékszemű negyvenes nő, aki már őt méregette egy ideje a drótszekér másik oldaláról, s ki tudja milyen véres jelenetek játszódtak le baba arca mögött. S anyám mindeközben átszellemülte mosolygott. Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, vagy megsértődjek. Végül Balázs egy pillanatra rám nézett azokkal a csillogó zöld alapon barna pettyes szemeivel. Majd azon nyomba el is fordult, ahogy összeakadt a tekintetünk. Hoppá! Zavarban volt! Hát még én! Így jobbnak láttam, ha arrébb gurulok a drót kocsival. A tejrészleg felé vettem az irányt. Bármennyire is szédelegtem a láztól és a náthától, azért igyekeztem kihúzni magam. Mégiscsak én voltam a sértett fél. Legyen bennem annyi büszkeség, hogy nem húzok látványosan nyúlcipőt! Sikerült. Egészen addig, amíg el nem tűntem Balázs látómezejéből. Ekkor rákönyököltem a bevásárló szekér kapaszkodójára és kézfejemre hajtottam a homlokom. Mélyet lélegeztem. Ekkor ért oda hozzám az anyám.
  -Zavarba voltatok mind a ketten – jegyezte meg.
  -Csodálod? – kérdeztem kiegyenesedve. Megdörgöltem az arcom. Igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétem. A magam ura vagyok!
  -Nem is értem mit szerettél benne. Nem egy playboy. Békaként szebb volna – vigyorgott édesanyám.
Ez már az én arcomra is mosolyt csalt, s felkuncogtam. Közben édesapám is becsalakozott hozzánk.
  -Balázs? – kérdeztem.
  -Amint elmentetek kicsit még beszélgettünk a horgászatról, jobban mondva ő kérdezgetett, hogy voltam-e mostanában. De egyre jobban zavarban volt, úgyhogy felfüggesztettem vele a beszélgetést és utánatok jöttem.
Szinte láttam magam előtt, ahogy Balázs remegő kézzel visszateszi az alibi paprikát a ládába és megtörli izzadt tenyerét a farmerjében. 
  -Őőőő… sziasztok – siklott el mellettünk egy alacsony lány. Vállig érő barna haja laza copfban, keresztbe csíkos pólót és bő farmernadrágot viselt. S olyan gyorsan elspurizott mellettünk, hogy még a menetszél is megcsapta az arcomat.  
Utána néztem.
  -Ő meg ki volt? Ismeritek?
Szüleim összenéztek, majd anyám mondta ki, amit a gyomrom diónyivá zsugorodása már előre jelzett…
  -Ő volt Balázs barátnője.
*****
  A betegszabadságom kicsit jobban elhúzódott, mint gondoltam, ugyanis a lázam nem akart lejjebb kúszni a hétvége folyamán, így tiszteletemet tettem a háziorvosomnál, aki visszaparancsolt az ágyba, azzal a felkiáltással, hogy „Influenzával ágyban a helyed, Magda! Ne is álmodj róla, hogy a héten visszautazol! Legalább egy hét ágynyugalom! Jövő hét hétfőn reggel várlak kontrollra! ”
Engedelmeskedtem a parancsnak. Legalábbis igyekeztem. Egy darabig! Esküszöm! De valami egyfolytában a számítógép elé hajtott. Az elszántság és a kíváncsiság. Nem is Józan Ész barátunk! Ő ismét csak lemondóan legyintett.
  Én ott ültem Elszántsággal és Kíváncsisággal a monitor előtt és feljelentkeztem a közösségi lapra. Tudni akartam, hogy kicsoda Balázs barátnője!  Így hát, jó nyomozó lévén az egyetlen személy oldalán keresgéltem, akinek az ismerősei között biztosan megtaláltam. S a keresőbe a következő nevet ütöttem be: Birnyiczki Ernesztina. Balázs unokatestvére. Egyetlen problémám volt. Fogalmam sem volt, hogy kit keresek. Annyit tudtam, hogy barna a haja, és a születési dátuma pedig két év előnnyel ugyan az volt, mint az enyém. Idegesen doboltam az az ujjammal az asztalon. Miként kezdjek hozzá? Egyenként mégsem nézhetem végig az összes nőnemű ismerősét! Vannak vagy kétszázan! Próbáltam felidézni a jelenetet, amikor Balázs először említette őt.
  Akkor még úgy tűnt, hogy jól működik a kapcsolatunk. Éppen az új projektjéhez keresett embereket. Hirdetést adott fel, s otthon, az ágyon tanulmányozta a kinyomtatott önéletrajzokat.
  -Nem tudnám eldönteni, hogy kit hívjak be – töprengett az ágyban fekve, miközben olvasott, másik karját pedig a feje mögé tette.  
Bevittem a frissen készített forró teákat. Befeküdtem mellé a helyemre a jókora franciaágyba. Egy szál bugyi és atléta volt rajtam, hajam egy gombócba gyűrve a tarkómon. Mosolyogva belekukkantottam a lapokba.
  -Nehéz ez Magda. Nem vehetek fel akárkit. Látszik milyen a mostani helyzet a világban a munka területén. Csak két napja adtam fel a hirdetést, de máris húsz önéletrajzot kaptam.
  -Biztos vagyok benne, hogy jól fogsz dönteni – nyomtam egy csókot az arcára.
Ő rám mosolygott. - Nézd csak. Ez a csaj akkor született, mint te. Csak két évvel korábban.
  -Tényleg? – villanyozódtam fel. Kivettem a kezéből a dupla, összetűzött önéletrajzot. – Hmmm... Munkaügyi szak. Legalább megtanították hogyan bánjon a tuskókkal - vigyorogtam.
  -Jónak érzed? – kérdezte Balázs.
Vállat vontam. – Egy próbát talán megér. Én nem akarok beleszólni.
Ő végig nézett rajtam. Zöld szemeiben valami különös éhség villant, amitől én megremegtem és kihívóan elmosolyodtam.
  -Na jó, ez legyen a holnap problémája – elvigyorodott ő is, majd levette a szemüvegét és rám gördült, amitől felnevettem. Az önéletrajzokon szeretkeztünk…

  Felfordult a gyomrom, ahogy visszagondoltam. - Az önéletrajzodon szexeltem, de te most szintén abban az ágyban henteregsz, az én ágyneműmben alszol, és az én bögrémből iszol! Jesszus!   
Megdörgöltem a szemeimet. Elég! Visszaparancsoltam a könnyeimet! Eleget sírtam már miatta. Látni akartam a lányt! Biztos voltam benne, hogy fent lesz a közösségi portálon. Mindenféle női nevet beírtam, ami ismerősnek tűnt, mert mindent fel tudtam idézni az emlékeimből, csak a nevét nem!
Hmmm… Adrienn… nem! Klaudia… nem! Vivien… nem! Basszus! Ahogy a név szerint használtam a szűrőt, egytől-egyig a profilképeket nyitottam meg. De egy sem volt ismerős. Már vagy egy órája játszottam ezt a játékot. Egy megcsalt nő nagyon elszánt tud lenni, abban bárki biztos lehet. Végül valahonnét hátulról felderengett egy újabb női név, amit szépen bepötyögtem a szűrőbe: Veronika. Majd rákattintottam a keresésre. Körülbelül öt adatlapra leszűkítette a kereső Erna ismerőseit. Hmmm… Hajdú, Papp, Szabó… közben sorra nyitottam meg a képeket. Danninger… kinagyítottam a profilképét. Úgy ért a felismerés, mintha tarkón vágtak volna. Még hátra is néztem nem-e áll valamelyik szülőm mögöttem karba font kézzel, rosszallóan nézve, hogy nem pihenek, de senki sem volt ott. Egyedül voltam. Csak én és a felismerés!
  -Megvagy!
Megnyitottam a képgalériát. Összesen három kép volt feltöltve. Nos… egyiken sem volt valami szimpatikus. De azt hiszem ez értető. Kinagyítottam egy fotót, mely elég közelről készült, hogy alaposan megnézhessen a vonásait. A dátum szerint ez volt a legfrissebb róla. Másfél éves. Egy erdőben készült, ahol laza túra felszerelésben, kendővel a haján, fent ücsörgött egy fakerítés tetején. Vastag lábak, elnyűtt sportcipő, ujjatlan fekete felső. Elkönyveltem magamban, hogy neki sincs nagyobb melle, mint nekem, így ez a vonal kilőve. Nyílván nem a melle miatt választotta őt. Ennyire még én sem nézhetem a pasikat hülyének. Hegyes vállak, vékony nyak, kicsi áll, hegyes orr, kicsi, egymáshoz közel ülő szemek, a színét nem tudtam kivenni a fényviszonyok miatt. A szemöldökei kozmetikus-vékonyak voltak, a homloka széles. A füleit nem láttam, mert egy fekete kendőt kötött majdnem vállig érő vékony, kicsit göndörös hajára, s az félig le is takarta őket. Ám valami nem kerülte el a figyelmemet. És az a szája volt! Nem nevezném feltűnő jelenségnek, de az, hogy a vékony ajkak közül kapa fogakból álló, kócos fogsor villant elő, az bizony egyedivé tette, ha akarta, ha nem! Csak ültem ledermedve, és a képet bámultam. Tudtam, hogy egy fotó nem beszél, nem mozog, nem gesztikulál, nem ad jelzéseket, sem pedig pontos jellem leírást egy emberről, így csak az első benyomásra tudtam hagyatkozni. Az pedig ledöbbentő volt!
  -Ezzel a kapafogú banyával csalt meg?! Ezt nem hiszem el. Egyszerűen ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Képtelenség! Ennek a nőnek a fogsorával riogatni lehetne, a gyerekeket a fogászaton bassza meg! Ááááááh!
Nem akartam elhinni, pedig ott volt a bizonyíték az orrom előtt. A születési dátuma. 1984. 06.04! Legszívesebben sikoltottam volna. Kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat. Törülközés közben magamat nézegettem a tükörben. Azt sosem gondoltam, hogy tökéletes volnék. Nekem sem egyenletes a fogsorom. A két első fogam között volt némi nyári szünet, de nem volt zavaró. Legalábbis általános iskolás korom óta nem zaklattak vele! Az arcom hosszúkás volt, az állam kicsi, az ajkaim dúsak, egyszer valaki azt mondta, hogy csókolni való. Az orron kicsit nagyobb volt, mint a normál, de pisze. A szemeim világos barnák és tágak, mintha mindig csodálkoznék. Hosszú barna hajam pedig olyan dús, hogy néha képtelen voltam kezelni, vagy akár kordában tartani! Nem tartottam magam kivételes szépségnek. De képtelen voltam még mindig rájönni, hogy miért pont Őt! És ebben a profilképek sem sokat segítettek!"     

2012. április 26., csütörtök

Újabb két fejezet és bejelentkezés

Kedves barátaim!

Köszönöm a visszajelzést. Örülök, hogy tetszett az első két fejezet, és hogy a folytatásra is kíváncsi vagy drága Silver Moon :-) Ez nagyon boldoggá tett. Éppen ezért folytatom a publikálást. Újabb két fejezetet megjelentetek. Remélem ezek is tetszeni fognak, és kapok rá visszajelzést :-)

Ma ismét itt vagyok a kis virágboltba, ugyanis szüleim Budapestre utaztak, hogy megrendeljék a vágott virágokat a ballagás- Anyák napja ünnepkörre. Bizony, már csak másfél hét és énekelhetjük édesanyáinknak az "orgona ága..." kezdetű óvodás kis dalocskát. Na persze, esetleg, ha még mindig 6 éves volnék... habár én képes volnék rá, már csak a poén kedvéért is ;-)

Eredményes volt a tegnapi könyv-klub Erikával. Tetszett neki a folytatást, amin az elmúlt időszakban dolgoztam, és szépen tovább gombolyítottuk a történetet, így legalább négy-öt fejezetre megvan a sztori ;-)

Ami a magánéletemet illeti... valamit muszáj lesz hétvégén tennünk, mert most, hogy párom kint dolgozik napi 10 órában, elég kevés időt tudunk együtt tölteni. Tudom, hogy ez most egy szükséges rossz, mert pénzt keres a boldogulásunkhoz... csak kicsit félek, hogy eltávolodunk egymástól. Igyekszem beszélgetni vele, ölelgetni, a szex az viszont eléggé hiányzik. Sajnos este már nagyon fáradt ahhoz, hogy úgy teljesítsen, ahogy azt kell. Én nem erőltetem. Én is inkább a minőségi együttléteket támogatom. Nem is piszkálom érte. De Vasárnap nem menekül!!! :-)

Mára egyenlőre ennyi. Neki kell látnom a váza és vödör mosásnak, hogy megdolgozzak a mai pénzemért ;-) De addig is publikálom a következő két fejezetet. Ne fogjátok vissza magatokat a vélemény nyilvánításba ;-)

"Bosszú-bosszú, édes álom!  

  Éjszaka volt, csak az utcai lámpák sárga fénye törte meg az egyhangúságot. Én beleolvadtam ebbe a környezetbe a fekete hosszú kabát miatt, amit viseltem. Fejemre felhúztam a szőrmeszegélyes csuklyát is, részben a hideg szél, másrészt azért, hogy elrejtsem az arcom. Két karomat összefontam magam előtt, ahogy befordultam abba a szűk kis zsákutcába, ami az úti célom volt.  Az a bizonyos jármű, amit kerestem, leghátul parkolt, éppen kívül esve az utcalámpák fénycsóvájától. Odasiettem, s a bal első kerékre fellépve, felmásztam az autó tetejére. Kicsit megroggyant a kaszni a súlyom alatt. A kabátom alól előhúztam egy ötkilós kalapácsot, a magasba lendítettem, majd lesújtottam vele. Elmondhatatlanul jóleső érzés volt, ahogy a szerszám súlyos fejének hegyesebbik része belefúródik a szélvédő közepébe!  Tompán puffant. Nagy nehezen kifeszegettem az üvegből, majd ismét a fejem fölé emeltem és lecsaptam. Ezúttal a vezetői oldalon. Szinte láttam magam előtt, ahogy bent ül a volánnál és halálra vártan szembenéz a kalapáccsal, amint az keresztülhatol az üvegen.
Minden egyes ütéssel enyhült valamelyest a szívem körüli fájdalmas nyomás. Éreztem, hogy lebegni kezdek.  Amint az elülső szélvédővel végeztem, s pókhálósra zúztam, lemásztam az autóról, s elkezdtem oldalról szilánkjaira törni az oldalsó üveg együtteseket!  Mennyei érzés volt! Egyszerűen elmondhatatlan. Mintha Balázs tagjait csapkodtam volna. Nem, nem éreztem magam eszelősnek. Egyáltalán nem. Nem vigyorogtam, nem nevettem. Nem ugrándozott össze-vissza szívem. Jeges nyugalommal, módszeresen vittem véghez, amit elterveztem. Úgy éreztem, ha Balázs puszta kézzel kitépte a szívemet, földhöz vágta, szöges bakanccsal kállai kettőst járt rajta, majd leköpte és ott hagyta, akkor az a minimum, hogy én is a számára legértékesebb dolgot fogom hasonlóképpen lerendezni. Ráadásul ezen a dolgon még ötévnyi hitel is volt! Hajrá kislány! Erre gondoltam, miközben körbejártam, és mind a két oldalon lecsaptam a visszapillantó tükröket, s csak figyeltem, ahogy azok magatehetetlenül ingáznak a vezetékeken. Ezt követően kezelésbe vettem az első és a hátsó lámpákat is, majd jobb és bal oldalt is behorpasztottam az ajtókat, úgy, hogy némi metál-bordó festék lepattogzott róla.   
 Ezt követően előhúztam egy bicskát, s mind a négy abroncsot felhasítottam. Fájdalmasan sóhajtoztak, ahogy kilehelték magukból a két bár nyomást. Kicsit hátrább léptem, hogy megszemléljem a művemet. Fejemet hol jobbra, hol balra billentettem. Úgy éreztem valami még hiányzik, hogy teljes legyen a kép. Odaléptem a motorházfedélhez, és nagy betűkkel belekarcoltam utált futballcsapatának rövidítését!
Onnantól már csak vigyorogni tudtam!

*****

 Az ébresztőóra fél hétkor riasztott. Szemeim felpattantak. Kiballagtam a fürdőszobába és arcot mostam. Amíg törülközővel felitattam a nedvességet, magamat vizsgálgattam a tükörben.
  -Megtettem vagy nem tettem?
Valóban nem tudtam volna megmondani. Mert, ha álmodtam, akkor az nagyon is valósághűnek bizonyult. Olyan volt, mintha a karjaimban izomlázat éreztem volna. Felöltöztem, enyhén sminkeltem, laza kontyba tekertem a hajam és nekiindultam, hogy beérjek a gyakorlati helyemre, ami a városközpontban volt. Útközben rádiót hallgattam. Semmiféle kocsi rongálásról nem esett szó benne. Kezdtem megkönnyebbülni, amint beléptem a szerkesztőség ajtaján. Nos, ez a nyugalom kábé addig is tartott.
  -Hollósi! Nehogy levedd a kabátod! – vágtázott felém Elvira, éppen felvéve a sajátját. Nyakában fényképezőgép himbálódzott.  – Terepre megyünk.
  -Mi történt? – kérdeztem visszahúzva a fejemre a simléderes téli sapkámat.
  -Az éjszaka valaki alaposan megrongált egy autót. Tanúk nincsenek.
A gyomrom görcsbe ugrott a hír hallatán.
  -Na ja Elvira. Még finoman fogalmazol. Mondhatni szarrá törték azt az autót – kuncogott fel Tamás, az egyik sportújságírónk reggeli kávéjával a kezében. 
  -Csak azért vigyorogsz, mert nem a te autód volt Tomikám! – villantott Elvira egy huncut mosolyt a válla felett, majd elhagytuk a szerkesztőség épületét.
  -Mégis mi történt? – kockáztattam meg a kérdést.
  -Nem tudom édesem, azért megyünk, hogy valamit megtudjunk és lehozzuk a holnapi újságban. Na kapkodd azokat a hosszú lábaidat!
Elvira ötvenes éveiben járt. Volt már minden, amit a kommunikáció szakon végzett ember akarhat. Vezetett műsört tévében, rádióban, volt saját rovata is, dolgozott a fővárosban. A nyugdíjhoz közeledve azonban visszajött a szülővárosába, hogy kicsit nyugodtabb életet éljen. De az úgymond pesti stílust nem tudta levetkőzni. Általában szókimondó volt, és túlságosan is hamar tért a lényegre!
  -Valami háttérinfó? – kockáztattam újra.
Elvira mélyet szívott a cigarettájából és kifújta a füstöt a leengedett ablakon keresztül. A március végi hideg levegő cseppet sem izgatta. Engem annál inkább. Vagy az idegességtől vacogtam?
  -A fickó reggel ripityára törve találta az autóját munkába menet. Még egy üzenetet is véstek bele.
Görcsbe ugrott a gyomrom. Álmodtam! Biztosan csak álmodtam!
  -Mi a baj édes? Olyan színed lett, mint az kéthetes tejnek! Nem kell megijedni a munkától. A fickó ugyan még ideges. De csak próbálja meg rajtunk kitölteni a dühét. A tyúkszemére lépek!
 Túlságosan is a felé az utca felé haladtunk, ahol az álmom játszódott. Hányingerrel küzdöttem! Erős hányingerrel!
Végül két utcával odébb parkoltunk le, közel egy valóban alaposan összevert Suzukihoz, melynek oldalába bele volt vésve a következő mondta: - Legközelebb te jössz!
  -Ez aztán gyönyörű! – füttyentett Elvira leállítva a motort.
A tulajnak még mindig hatalmas volt a feje az idegességtől, én viszont majdnem lefolytam az ülésből, annyira megkönnyebbültem!
 Álmodtam! ÁLMODTAM!
De ezt akár célzásnak is vehettem a sorstól!
Meg ne merd próbálni!

Barát a múltból
  A cikk le hozatalát már nem tudtam megvárni, mivel Vasárnap délután indultam vissza Székesfehérvárra, ahol a főiskolai tanulmányaimat folytattam.  Azért jártam oda, hogy újságírót faragjanak belőlem. Bár az vagy vele születik az emberrel, vagy nem. De megtanulni ezeket a dolgokat sosem lehetett, úgy, hogy még jó is legyél abban, amit csinálsz. Az saját vélemény, lehet, hogy valaki meg tudja cáfolni. Szabad a pálya, várom a véleményeket.  Minden esetre az oktatónk elrendelte, hogy vezessünk gyakorlati naplót, amit majd a három hónap után leosztályoz… hüm… mint az általánosban. - Gyerekek… szépen írjatok, vagy fekete pontot kaptok. - Vigyázz édes fiam, ha nem vagy hajlandó hegyes ceruzával szépen megírni azt a publicisztikát, behívatom az anyukádat!... kac-kac kukac! Vezércikk, jegyzet, publicisztika, riport, interjú... mindenbe bele kellett kóstolnom. Túl voltam egy riporton és egy konkrét híren, amit hála az égnek nem én okoztam…és még csak egy hét telt el…
 Ezen gondolkodtam, miközben várakoztam a vonatomra a soproni állomáson. Márciushoz képest gyönyörűen sütött a nap, valahol a távolban, a gépek zakatolásán túl még madarak is csiviteltek. Valamiért túlságosan is tökéletesnek tűnt a nap. Mi lehet a bibi? Ki fog siklani a vonat? Na, már csak az hiányzott volna! Brrr…
  Elnéztem jobbra s abban a pillanatban végre tisztán láttam, miért is ragyogott olyan szépen a nap. Édes anyám azt mondta régebben, hogy ha Kocsis Ákos elmosolyodik, akkor még a nap is kisüt a felhők mögül. Ennek négy éve. Ragyog a nap az égen, s ki állt tőlem két méterre? Maga Kocsis Ákos a maga száznyolcvankét centiméterével, hosszú étcsokoládé hajával, sporttáskával a lába mellett és gitárral a hátán. Csak néztem egy darabig. Ő egyenesen előre nézett, mintha nem is merte volna a forgatni a fejét. Két dologra tudtam gondolni. Ad1; meglátott, és annyira zavarban volt, hogy nem mert rám nézni. Ad2; elfeküdte a nyakát, és minden mozdulata gyötrő fájdalommal járt! Mivel sosem voltam beképzelt, így a második lehetőségre gyanakodtam, így felmerült bennem a jó szándék, hogy felajánlok számára egy laza vállmasszázst, hogy jobban legyen. Már éppen oda akartam hozzá sétálni, mikor is begördült elénk a vonatszerelvényünk. Ő az egyik, én a másik oldalon szálltam fel. Mosolyogva elindultam ahhoz a négyes üléshez, ahol helyet foglalt.  Éppen az MP3 lejátszójával babrált, amikor megálltam mellette és lehajoltam, hogy a szemeibe nézzek.
  -Üdvözletem Művész úr!
 Ő felpillantott, majd abban a pillanatban ijedtében akkorát ugrott, hogy ha valóban fennállt volna annak a veszélye, hogy elfeküdte a nyakát, attól a mozdulattól biztosan a helyére rándult! Kis híján lefejelte a csomagtartót.
  -Magda! – elsápadt. Ezt csak onnét vetem, hogy amúgy kreolos arcbőre viaszossá vált egy pillanatra. 
  -Na… a végén még megsértődöm. Ilyen ijesztő volnék?
Még mindig a szívét fogta.
  -Nem… - nyelt egyet – csak így a semmiből… foglalj helyet – mutatott már udvariasabban a vele szemközti ülésorra. Elfogadtam. – Csak így egyedül?
  -Igen. Gondoltam elég nagy vagyok már… nem akartam kirángatni a szüleimet, hogy felrakjanak a vonatra – mosolyogtam.
  -És a barátod?
Elkomorulhatott az arcom, mert Ákos kicsit félrebillentette a fejét. Némi kíváncsiság? Semmi kérdés? Férfi!
  -Nincs barátom.
  -Szakítottatok?
  -Igen. Már másfél hónapja.
  -Hogy viseled?
  -Szarul, de büszkén… és a te párod?
  -Mi megvagyunk… köszönjük…
Hiába ismertük egymást négy éve, a beszélgetés valahogy egy kicsit akadozott az első tíz percben, majd egyre jobban belemélyedtünk.
   -Tulajdonképpen korábban is idejöttem volna hozzád - kezdte. - Csak nem tudtam, hogy akarod e? Vagy, hogy a barátod mit szólna. Van egy-két rossz tapasztalatom.
Én csak mosolyogtam rá. Nagyon örültem, hogy végre itt van. Már hiányzott. De erre csak akkor ébredtem rá, mikor rám mosolygott a szívroham közeli állapotból felocsúdva.
-Ákos, ezt csak te beszélted be magadnak - mosolyogtam rá.
Azt hittem, hogy erőltetett lesz a beszélgetésünk Soprontól Szombathelyig. Csak néztem őt… mosolyogva. Néha megdöbbenek, hogy milyen jó a genetikai állománya. Egzotikus vonások vannak benne. Kreolos bőrével, nagy, mogyorószínű szemeivel, ovális arcával. Mikor utoljára beszéltünk, még körszakálla volt, abból mostanra csak az állán maradt egy pamacs, de jól állt neki. Szemöldöke vékony és ívelt, a mogyoró szemeket hosszú sötét szempillák árnyékolják. Olyan volt, mint egy, az 1001 éjszaka meséiből szabadult modern Aladdin. A szája telt és sötét. Hát igen, négy évvel ezelőtt volt szerencsém megkóstolni. Utána nagyon zavarban volt, össze – vissza hablatyolt. Én, pedig csak néztem rá értetlenül. Tényleg nem értettem, hogy miért kell túlbonyolítani a dolgot. Megcsókolt, jó volt, jólesett és ennyi. Attól még maradhatunk barátok. Erről sikerült meggyőznöm, és az óta újra béke volt köztünk.
A vonaton ülve nem tűnt zavartnak. Beszélgettünk. Tulajdonképpen abban az egy órában mind a ketten összefoglaltuk, hogy mi történt velünk, míg nem találkoztunk. Megtudtam, hogy decemberben szakított a barátnőjével, de az óta újra együtt vannak, ám valahogy mégis furcsa a helyzet.
  -Tudod Magda, én úgy tartottam mindig, hogy törött pohárból nem lehet inni.
Érződik a szakítás. Én is elmondtam, mi történt Balázzsal, miért is lett vége. Furcsa volt, hogy már ilyen könnyen beszélek róla.
Mielőtt még elértük volna Szombathelyet, telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy ha lehet, gyakrabban találkozzunk. Búcsúzáskor adtunk egymásnak két puszit, majd ő elhagyta az állomás területét, én pedig ott maradtam a bőröndömbe kapaszkodva. Valami különös melegség járt át. Olyan, amilyet már régen éreztem. Igen, igen, tudom, hogy sablonszöveg, de gyerekek, ez az igazság. Kellemesen ugrált az alhasam. Mélyet sóhajtottam és elindultam a felé a gyorsvonat felé, melynek Budapest Déli pályaudvar volt a végállomása. Fél órám volt még az indulásig, az út maga két és fél órát tartott Székesfehérvárig. Jó bő három órám volt még arra, hogy Ákosról elmélkedjek! Na persze mindenféle hátsószándék nélkül. Neki barátnője volt, én pedig hallani sem akartam arról, hogy bármilyen férfi is hozzám érjen!
Na persze kisanyám! Akkor miért is érzel pillangókat a gyomrodban, ha rá gondolsz?  Józan Ész kiszólt a háttérből.
-Na jó, te csak fogd be a szádat! Ez az én dolgom! –mormogtam magam elé.
Hogyne! Én engem megint semmibe veszel! Gondolkodj már egy kicsit! Ákos jó pasi! Ez tény! De nézz a dolgok mögé! Te most miért is vagy összetörve? Egy szakítás miatt. Miért szakított veled az a barom? Egy másik nőért! Téged most Ákos személye felcsigázott! Na de milye van Ákosnak? Barátnője! Most te akarsz lenni a másik nő?
-Nem!
Okos kislány! Szállj szépen fel a vonatra, és felejtsd el Kocsis Ákost, mint férfit…
A hangnak a fejemben igaza volt! Ákos párkapcsolatban élt! Én pedig egy nő voltam, akinek sérült az önbizalma, a nőiessége és a hiúsága! Ilyen gyorsan nem kellett volna elfelejtenem, hogy annak, ha egy foglalt pasinál próbálkozik valaki, annak következményei vannak. Általában kellemetlen magyarázkodások, törött szívek, megtépázott önértékelés… és nem volna mindegy, hogy én okozom, vagy én vagyok az elszenvedője! És akkor, ott, még mindig tátongó sebekkel a szívemen és a lelkemen, egyikre sem vágytam. Úgy döntöttem, hogy hallgatok végre Józan Ész barátomra és visszavonulót fújtam… "
      

2012. április 25., szerda

Két minta fejezet a könyvből :-)

Kedves olvasóim. Ismét felbukkanok. Hála az égnek sokkal jobb a közérzetem. Annyira, hogy ma még sminkeltem is... mert kedvem volt hozzá :-P
És alkotni is tudtam az utóbbi időszakba. Ma találkozom végre Erika barátnőmmel és megtartjuk a következő könyv-klubbot. De addig is úgy éreztem, hogy két bemutató fejezetet megosztok veletek. Legalábbis azokkal az olvasókkal, akik kíváncsiak arra, hogy mégis milyen az a bizonyos "könyv" amit emlegetni szoktam. Kérlek ne fogjátok vissza magatokat a kommentelésbe ha tetszik... és akkor sem, ha nem. :-) Sokat segít, ha kapok visszajelzést. 

Legyen szép, derűs napotok!

Joyo

A könyv részlet:
A szakadék szélén
  Valahol a januári éjszakán egy pár békésen összebújva aludta az igazak álmát. Meleg, szeretetteli ölelésbe gabalyodva, ahol a páros nő tagja elégedetten mosolyog álmában párja szívverését hallgatva…
  Ömlengős, túlömlengős… egy biztos, az a nő nem én voltam! Abban a pillanatban, amikor az idegen szerelmespár férfitagja álmában jobban magához ölelte a kedvesét, én az ágyam szélén ültem törökülésben, két karommal átölelve magam és a saját kedvesemet néztem a félhomályban, aki szintén engem méregetett. Mégpedig az ágy túlsó oldaláról. Nem éppen kedvese, vagy szerelmes pillantásokkal.  Mélyet sóhajtott. Fel volt öltözve. Már nem meztelenkedett előttem. Csak nézett, majd végül megszólalt.  
  - Magda. Én, úgy szeretlek, mintha a húgom volnál.
Na puff! Azt hiszem ez az utolsó, amit hallani akarsz attól az embertől, akivel le akarod élni az életedet, és még a meg nem született gyerekeitek neveit is kitaláltátok! Miként reagál ilyenkor egy nő? Inkább másként teszem fel a kényes kérdést. Miként reagálhat erre a mondatra egy lány, aki éppen, hogy huszonkét éves, és azt hiszi, hogy az első komoly szerelem örökké tart? Vannak sejtéseid? De azért elárulom. SZARUL! Meglehetősen szarul! Tapasztalatlan fejjel, akaratunkon kívül, képesek vagyunk hatalmat adni a férfi kezébe azzal, hogy ha a következő mondat kicsúszik a szánkon…
  -De én még mindig szerelemmel szeretlek!
Újból „na puff”!
Későbbiekben rá kellett jönnöm, hogy ilyet egyszerűen nem szabad a pasi képébe vágni! Tilos! Mégis mit gondolhat? Hosszú közveleménykutatást követően kiderítettem, hogy nem sok jót. Tulajdonképpen egy árnyaltabb megfogalmazása annak, hogy már nem szeretlek, szakítani akarok veled, de nincs elég vér a pucámban ahhoz, hogy ezt nyíltan a szemedbe mondjam!

 Ő ismét mélyet sóhajtott, de nem válaszolt rá semmit. Olyan volt, mintha a gyomrom egy jeges marok fogta volna satuba. Félelem! Most mi lesz? – érzés. És amikor az ember lánya valahol mélyen tudja, hogy ennek így nem sok értelme van, s az érzelmek kavalkádja mögül kiszól a Józan Ész… onnantól nincs visszaút!

  -Szerintem tartanunk kellene egy kis szünetet. Csak, hogy el tudjuk dönteni mit is érzünk egymás iránt. Vajon hiányzunk-e annyira a másiknak, hogy folytassuk – és nem hittem el, hogy ezek a szavak az én ajkaimat hagyták el abban a sötét szobában, azon januári éjszakán. Amikor az érzelmesebb részem felfogta, hogy mi történt, legszívesebben leharaptam volna a saját nyelvemet! Vissza akartam szívni! Semmissé tenni!  Tovább szenvedni egy kapcsolatban, csak azért benyelve minden bunkóságot és jegesen hideg megnyilvánulást Balázs felől, mert nem akartam egyedül maradni? 

Ez marhaság!

  -Rendben. Tartsunk egy kis szünetet. Akarod, hogy most elmenjek, vagy még itt aludjak?

Ránéztem Balázsra. A férfira, aki tíz évvel volt nálam idősebb, és aki másfél évvel korábban elcsavarta a fejemet. És a jeges rémület még mindig nem akart elmúlni a gyomromból. A tagjaimat teljesen lebénította, még a nyelvem is nehezebben forgott a megszokottnál. Csak még egy éjszaka. Még egy éjszaka vele. Talán meggondolja magát.

  -Maradj még itt éjszakára – mondtam végül.
De nem gondolta meg magát, nem kért bocsánatot és nem maradt velem. Reggel elbúcsúztam tőle, és ő eltűnt egy jó időre. Csak a fájdalom maradt, az üresség érzete, a meg nem válaszolt kérdések utáni kétségek, és az a plusz tizenöt kiló, amit a kapcsolat során magamra szedtem. No meg a tükörképem, amit az ő viselkedése, beszólásai és megjegyzései miatt bizarr módon túlságosan horrorisztikusnak láttam, a valóság helyett!


Mindenki mindent jobban tud, csak engem néznek hülyének!

Két hétbe telt, mire fel tudtam a következő mondattal hívni:
  -Este ráérsz? Jó volna beszélni.
A válasz igen volt, mégpedig egy eléggé vidám igen. Talán hiányoztam volna neki? Ez a gondolat pörgött az agyamban, egész nap, amíg be nem sétáltam a kedvenc teázónkba, és le nem ültem elé az asztalhoz…
-Miért szerettél volna beszélni velem? – kérdezte Balázs kitöltve magának a tajvani füstölt teát. Émelyítő szaga volt. Vajon, hogy bírta meginni? Viszont szédítően nézett ki aznap este. Frissen nyírt sötétbarna haj, már ami megmaradt körbe a kopaszodás végett, borotvált hosszúkás arc, és hegyes áll, szemüvegén átcsillanó gyönyörű zöld, barna pettyes szemei pihentek. Egyszerűen jól ápolt volt. Miattam, csípte így ki magát? Abban biztos voltam, hogy nem munkából érkezett, pedig biznisszerkóban volt. Az illata pedig…. Hmmm… bódító.
Csak ültem ott, átmenetileg megkukulva.
-Magda?
-Khm – igyekeztem ismét a földön járni, és a lényegre koncentrálni. – Azért szerettem volna veled találkozni, hogy megbeszéljük a kapcsolatunkat. Merre tovább? Mire jutottál? – kérdeztem, s igyekeztem palástolni az idegességemet. Pedig a gyomrom ugrálni kezdett. Inkább a cukorra koncentráltam, hogy lekössem a kezeimet.
-Akarod te kezdeni? – kérdezte gavallér módjára.
-Nem. Mond csak te – mondtam mosolyogva. És ez hiba volt.
Mélyet sóhajtott, majd letette a teásbögrét, és ujjait összekulcsolva a tarkója mögött rám nézett. Arckifejezéséből arra következtettem, hogy jobb, ha én is így teszek. Megvárta, míg lerakom a bögrét, majd belekezdett.
-Én nem szeretném folytatni ezt a kapcsolatot. Inkább fejezzük be.
Igen, valóban jól tettem, hogy leraktam a teásbögrét a kezemből. Most minden bizonnyal szilánkjaira tört volna a márványpadlón. A szívem azonban megtette helyette. Fájt. Nagyon fájt, de Balázs még nem fejezte be.
-Szerintem te ehhez túl fiatal vagy, én, pedig túl öreg. Már amúgy sem működött. Már csupán úgy néztem rád, akár a húgomra. Nagyon régen nem feküdtünk le egymással, nem csókolóztunk. Arról is megfeledkeztem, hogy átléptük a tizenkilencedik hónapunkat.
-Az nem gond – cincogtam. A visszafojtott könnyek elvékonyították a hangomat.  – Én szeretném folytatni.
Magda, ne állj neki könyörögni! Ne merészeld! Az megalázó! Te büszke nő vagy, az isten szerelmére, ki ne mond, hogy még mindig szereted!
Hallgattam a belső hangra. Ugyan olyan hangerővel üvöltött a fülembe, mint mikor arra ösztönzött, hogy végre kimondjam, tartsunk egy kis szünetet. És jól tettem. Bár akkor, ott a teázóban őrültségnek véltem.
-Hidd el Magda. Jobb lesz, ha befejezzük, és békében elválunk. Ez még a jobbik eset, mintha évek múltán csalódsz bennem és üvöltözve hagyjuk faképnél egymást.
-Lehet – bólintottam.
Alaptermészetemmel ellentétben a csendes belenyugvást választottam. Visszavonulót fújtam, pedig legszívesebben a törés-zúzást kívántam, rá akartam borítani a kis kör asztalt, és a fejére olvastam volna olyan dolgokat is, amiket tett és nem tett meg. De visszafojtottam. Megsemmisülten ültem és bámultam magam elé. Minden ízemben remegtem. Sőt! Kimondottan vacogtam. Citerázott a fogsorom, pedig meleg volt odabent, és a kezem önkéntelenül is ráfonódott a bögrére. Az agyam fel sem fogta, hogy mennyire forró. Már rég fájnia kellett volna a kezemnek. De nem tette… elengedtem a mázas kerámiát és bambán megnéztem a jobb kezem ujjait. Láng vörösek voltak.  Nem fájt. A kezem nem. Elnyomta az, amit a mellkasomban éreztem.
-Jól vagy?
Volt képe megkérdezni. Aggódott? Vagy, talán a sápadtságom ijesztette meg?
-Nem éppen, de azt hiszem, hogy ez ilyenkor normális – a hangom színtelen volt, a tekintetem üveges. Azon küzdöttem, hogy elő ne törjenek a könnyeim. Azt az élvezetet nem akartam megadni neki, hogy sírni lásson, miközben szakít velem. Látott már eleget sírni a bunkóságai miatt! - Azt tudnod kell, hogy még mindig szeretlek.
A rohadt életbe! Nem meg mondtam, hogy fogd be? Ez aztán szánalmas! Gratulálok! Most szánalmat fog érezni irántad, és azt hiszi majd, hogy nála jobb nem is létezik a földön.
-Sajnálom Magda. Megértem, mert az első komoly kapcsolaton nehéz túltenni magunkat. Én is tudom. De ez nem fog működni köztünk tovább. – valami különös mosolyszerűség bujkált keskeny szája szegleteiben, majd végül kiköltözött az arcára. - Majd túllépsz rajtam.
Én megmondtam!      
Nem tehettem mást. Visszaadtam a pót lakáskulcsot, és beletörődtem a vereségbe.
-Egy dolgot had kérdezzek. Más nő van a dologban? Megismertél valakit?
-Nem – rázta meg a fejét.
-A kapcsolatunk alatt egyszer sem csaltál meg, ugye?
-Nem.
-Értem. Én sem – mondtam.
-Tudom – bólintott.
Pedig sok alkalmam volt rá, hogy megtegyem, de nem tettem, gondoltam magamban mélyet sóhajtva. Legszívesebben elmeséltem volna neki, de nem tettem. Emelt fővel akartam távozni! Ha vagdalkoztam volna, azzal csak magamat tüntettem volna fel rossz színben. Ehelyett csendesen tűrtem. 
 Az eredmény: lezártuk a kapcsolatunkat. Végleg. A szokott sablon szöveggel jött: „Szeretném, ha barátok maradnánk.” Azok maradtunk? Elméletben. Azt mondta örülne, ha néha felhívnám. Felmerjem? Jó volna az nekem? És neki? Vajon csak a megszokás, vagy önnön lelkének megnyugtatása mondatta ezt ki vele? Édesapa azt mondta, ez olyan, mint a foghúzás. Az elején, szörnyen fáj, de utána, minden nappal jobb lesz. Egyelőre még nem tudtam mindezt elképzelni. Sajgott a mellkasom. Fizikailag is érezhető volt, hogy apró darabokra zúzták a szívemet.
*****

  Egy szakítás után mindig van egy rövidebb vagy hosszabb periódus egy nő életében, amikor mindent, ami történik körülötte, azt a személye elleni támadásnak ítéli. Nálam is így volt, már csak azért is, mert, ahogy a szakítás után kiderült, Balázs egyenesen a szemeimbe hazudott!  Azután egy héttel, miután szakított velem, felhívott telefonon, hogy ráérdeklődjön miként is viselem a dolgot. Igazából naponta felhívott, hogy kicsit beszélgessünk csupa-csupa semmiségről, de az a hívás nagyon sok minden megváltoztatott. A hangja kedves volt, barátságos, már-már simogató, ahogy arról érdeklődött, hogy miként töltöttem a napomat, mikor is elmeséltem neki, hogy sikerült gyakorlati helyet szereznem magamnak egy helyi újságnál, s kiküldetésbe megyek, hogy az aznap esti koncertről írjak tudósítást. Komoly feladat volt, aminek még örültem is.
  -A mindhalálig Beatles? – a hangja komorabbá vált.
  -Igen. Miért? – a gyomrom figyelmeztetően összeugrott. De sosem hallgatta rá, amit nevezhetünk hibának is, de akkor túlzottan is megóvtam volna magam olyan dolgoktól amikből tanultam és erősödtem.
  -Akkor találkozni fogunk. Én is kaptam rá két jegyet.
Újabb gyomorrándulás, mintegy figyelmeztetés, hogy ki ne merészeljem nyitni a számat. Kíváncsiság és Józan Ész csatázott bennem, s nagy viadal után Kíváncsiság győzött!
Balázs hangja még inkább távolságtartóvá vált, mintha ő is azt akarná velem éreztetni, hogy ne vájkáljak a magánéletébe, nem az én dolgom. Ha ennyi minden ellene szólt, vajon miért tettem fel mégis a következő mondatot?
   -Kivel mész?
Na tessék! Te valóban nem vagy normális! Üvöltözött velem Józan Ész, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy tehetetlenségében a falba verte a fejét!
  -Egy ismerősömmel – jött az óvatos válasz a vonal túlsó végéről.
  -Férfi vagy nő? – újabb felelőtlen kérdés a részemről.
  -Nő – még távolságtartóbb hangvételű válasz ex barátomtól.
  -Mond csak Balázs – mély levegő, most már minden mindegy alapon. – Van köztetek valami?
  -Alakul. Igazából szeretném, ha összejönnénk. Ő az, akivel együtt dolgoztam még az egyik biztosítási projekten. Biztosan emlékszel rá. Egyszer hazavittük őket az anyjával – igen, valami nagyon haloványan derengett még a múlt évből. – De még semmi sem történt közöttünk, még egy csók sem! – mintha észbe kapott volna, s a hangja mentegetőzővé vált.
  -Aham, értem… Balázs, most mennem kell. Felfordult a gyomrom…- és nem emlékeztem többre. A telefon kiesett a kezemből, valószínűleg összecsukódott magától.
 Józan Ész legyintett rám, összecsukta a bőröndjét, majd lemondóan távozott egy kis időre. Talán úgy érezte, már semmi érdemlegeset nem tud értem tenni. Majd szóljak, ha már képes vagyok felnőtt módjára gondolkodni, és hallgatni rá, amikor a fejemben már majdnem letépi a vészcsengőt, ha meg akarok szólalni!
  Hagytam, ha menjen. Én kiléptem az előszobába, s ott valami ragacsos, meleg, puha öntudatlan sötétségbe zuhantam. Idegösszeomlás!

*****

 Arra tértem magamhoz, hogy az anyám önt le egy pohár hideg vízzel és pofoznak öntudatomra. Még az előszoba hideg kövezetén feküdtem, de fogalmam sem volt, hogy mióta. Szüleimnek nagyon semmit sem kellett mondanom. Állítólag öntudatlanul is eldadogtam nekik a történteket. 
 Két szülőm közül édesanyámnak volt ártatlanabb kinézete, mégis ő forralt bosszút Balázs ellen, apám pedig csitította. Anyám is azzal nyugtatta magát inkább, hogy a Karma, vagy Sors, nevezzük, ahogy akarjuk, majd megadja annak az embernek, amit megérdemel! Ezzel próbált engem is nyugtatni az első egy hétben. A koncertre elmentem, de hatalmas erőfeszítésembe került. Azzal győzködtem, magam, hogy ha valóban jó újságíró akarok lenni, akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy a személyes érzelmeim és tragédiáim befolyásoljanak. Ameddig a páholyban ülve figyeltem az előadást és igyekeztem minden részletet elraktározni magamban, addig egyetlen tagom sem remegett. Amint véget ért az előadás, és a sajtóbelépőm segítségével interjút is készíthettem a zenekar frontemberével, csak azok után citerázott a testem, mintha a pánik az idegrendszeremet használta volna hangszerként! Nem igazán díjaztam, de kihúztam magam, ahogy végigvonultam az előcsarnokban, s igyekeztem észrevétlenül körülnézni a vendégek seregén. Úgy kapaszkodtam a lépcső krómozott korlátjába, mintha az életem függött volna tőle. És, ha jobban belegondolok, talán igazam is volt, hiszen annyira remegtek a térdeim, hogy ha nem fogtam volna, talán szégyenszemre lebucskázom a bordó szőnyegen. Balázst azonban sehol sem láttam. Ha valahol felbukkant egy kopaszodó fej, a gyomrom minduntalan összeugrott. De mindig rá kellet jönnöm, hogy nem ő az. Már untam ezt a játékot. Az ötpercenként adagolt tömény adrenalintól már szédültem és égett a fejem. Alig vártam, hogy lejussak a harmadik emeletről és friss levegőt szívjak. Magamhoz vetem a kabátom, s a tűsarkaimon botladozva elindultam hazafelé. Hideg volt a február esti levegő, de nem érdekelt. Érezni akartam a testem, azt akartam, hogy fájjon! Legszívesebben beleütöttem volna ököllel a legközelebbi ház falába, és néztem volna, ahogy a lenyúzott kezemen folyik végig a vér. Le akartam vezetni a felesleges adrenalint! De nem tettem. Helyette a sírást választottam. Bár lehet, hogy a kéztörés kíméletesebb lett volna, ugyanis a sminknél jobban semmi sem csíp és éget, ami a könnyektől az ember lányának szemébe szivárog! Sétálva tettem meg azt a húszperces utat a belvárostól a házunkig. A jeges szél dühös fúriaként hosszú barna hajamba kapott, megcibálta, majd kétszer a nyakam köré csavarta. Nem bírtam ki, üzenetet írtam Balázs mobiljára, miszerint, reméltem, hogy jól sikerült a randi… csak az Isten, no meg a jó neveltetésem tartott vissza attól, hogy valami trágárságit még a végére biggyesszek. Gondolkodás nélkül elküldtem. A válasz nem váratott sokáig magára…

„Sajnos nem tudtunk elmenni. Nem értem vissza időben a szombathelyi tréningről. Balázs”

Majdnem könnyeket ejtettem, úgy sajnáltam, hogy nem jött össze neki! Áhh! Egy frászt! Ami késik, nem múlik.  Sors megbosszulta a kárörvendésemet! Főként, miután néhány ismerősöm megosztott velem néhány kényes információt, amint a fülükbe jutott, hogy szakítottunk.
  -Én már Decemberben láttam egy barnahajú lánnyal a mozinál, és az nem te voltál. Még csodálkoztam is. Ő meglátott, és a következő pillanatban már el is tűntek a szemem elől – mesélte egy délután Olivér, a nagybátyám.
  -November környékén a hipermarketben láttam őket néhányszor, ahogy munka közben nevetgélnek, együtt mennek ebédelni, és túlságosan is bensőségesen néztek egymásra… - mesélte egy másik ismerősöm, aki ott dolgozott abban a nagyáruházban, ahol ők voltak kihelyezve.
  Végül apám következett a kegyelemdöféssel.
  -Járnak – mondta nemes egyszerűséggel. Apám mindig is ilyen volt. Sosem rejtette véka alá a véleményét, és sosem csomagolta, amit mondani akart. Ezt sem. Csak úgy, durr, bele a közepébe. A nagy őszinteségnek pedig akkora ereje volt, hogy nekem meg kellett kapaszkodnom az asztal szélébe. Remegtek a térdeim. Kicsit már kezdet elegem lenni abból, hogy minduntalan rongybabává vált a testem, ha Balázs szóba került! Sosem tartottam magam gyenge embernek, de az ellen a vacogás ellen semmit sem tudtam tenni. Elemi erővel elkapott, s úgy megcibált, mint foxi a lábtörlőt!
  -H… hogy mi van? – pillogtam rá értetlenül. Reméltem, hogy valamit rosszul hallottam. Megismételte. Nem, nem hallottam rosszul! Összejöttek. Jártak. Egy pár voltak. Nem tudom, miként lehet még ezt ragozni.
  -Láttam őket múlt héten a boltban. Kézen fogva várakoztak a hetes pultnál. Mikor megláttak közeledni, Balázs elengedte a kezét, a lány pedig elmenekült valamelyik sorba. Ő igyekezett normálisan viselkedni, de láttam rajta, hogy zavarban van. Biztosan attól félt, hogy lecsapom – engedet meg egy ferde mosolyt magának az apám.
  -És? Miért nem tetted? - kérdeztem, bár a hangom cseppet sem volt közömbös, mint, amilyennek szántam. És nyílván az sem sokat segített, hogy közben idegesen járt a lábam és egy metszőollót pörgettem a pulton hegyével lefelé. Apám jobbnak látta, ha inkább kiveszi a kezemből.
  -Na de Magda, mégis csak egy hipermarketben voltunk – még szélesebb mosoly.
  -Miét? – vállvonás a részemről – Igazán betehetted volna a karajok és a fél diszkók közé. Senkinek sem tűnt volna fel a különbség.
Apám még szélesebben vigyorgott, majd cinkosan csillant az ugyan olyan világosbarna szempár, amilyen nekem is voltak.
  -Elmondjam milyen a lány?
Oldalról felpislantottam rá. Próbáltam nem kimutatni az érdeklődésem. Bár rá kellet jönnöm, hogy apám előtt hiába is színészkedtem. Őt még mulattatta is a próbálkozásom.
  -Végülis… igen.
  -Jaj Magda. Tudom, hogy érdekel.
  -Igen – vágtam rá.
Elmondta. Leírása alapján, amikor meglátta a hetesnél, amint ex barátom kezét szorongatta, éppen zsíros copfba lenyalt frizurát viselt, emellé két hurkát, melyeknek a kosárban lett volna a helyük, ehelyett a dereka köré csavarta őket, úgy hogy azok még a fekete pólón is átütöttek, és az alsó rálógott tekintélyes csípőjére és lapos farára, melyre egy viseltes, letaposott sarkú sötét farmert húzott. – Egyszóval nem volt valami szép látvány. Én nem mennék vele büszkén végig az utcán. Anyád is dundus, de ő büszkén hordja, és olyan nőiesen öltözik mellé, hogy az ember szemének mindez normális, és nagyon is szép. De az a lány… nincs megelégedve magával. Látszik rajta. Főként, hogy még előlem is elmenekült. Balázs sem mutogatja büszkén. Legalább szebbet választott volna – csóválta a fejét apám, majd felkapta az egyik primulákkal teli szaporító ládát, én a másikat, majd a raktárból lementünk a családi virágüzletbe.
Ugyan apám felvidított… de a kérdés ott motoszkált bennem; - Ha valóban így néz ki ez a lány, akkor miért választotta őt Balázs?
Jogos, női hívságomat és önértékelési zavaraimat felébresztő laza kérdés volt…"

2012. április 24., kedd

Vegyes érzelmek és konyha kalandok

Oké, még mindig nem vettem fel a kapcsolatot a körmös csajjal. Megtaláltam őt és a vállalkozását a facebook-on. Tetszenek a képek, melyek a munkáiról készültek. Igazából egyenlőre csak egy egyszerű francia manikűrön gondolkodom, aki kicsivel tartósabb, mintha én szerencsétlenkednék vele.
Köszönöm Silver Moon a tanácsot. A henna engem is nagyon vonz. próbálkoznom kellene azzal is :-)

Ma reggel szembesülnöm kellett azzal, hogy valószínűleg valami baj van a fejemmel. Mégpedig az önképemmel. A legtöbb ember ilyen vagyok olyan ok miatt teljesen mást lát a tükörben, mikor belenéz, mint a valóság. És általában negatív irányban elhajolva. Ezzel én is így vagyok. talán a múltam az oka, talán a hajdan volt 12 kg súlyfelesleg emléke, a régi "barátok", a régen szeretett férfi elhanyagoló, vagy éppen lekezelő viselkedésének emlékei, a világ és a média által felénk sugárzott "ideális" kép. Hmm... sok minden lehet. Minden esetre mostanában én is nehéznek, tömörnek érzem magam. Mintha jóval nehezebb volnék a valós súlyomnál. Olykor olyan érzés fog el, hogy legszívesebben levetném a testem, mintha csak egy vastag ruha volna... Belenézek a tükörbe és valami mintha nem stimmelne. 
Pedig ma reggel öltözködés közben apám bejött hozzám, s kicsit aggodalmasan végignézett rajtam. 
  -Hogy te micsoda giriznya vagy. Ha ennél is vékonyabb volnál, már féltenélek.  A végén még olyan leszel, mint azok a csontos hülye picsák, akik a kifutókon csetlenek-botlanak. Olyan akarsz lenni?

Egyszóval, a legnagyobb kritikusom szerint és vékony vagyok. Túlzottan is. Ez így nem jó. Vagy igen? Mostanság nem fog olyan jól az agyam. Talán a takony miatt. Még mindig eltompítja a fejemet. Ennek vannak előnyei, és vannak hátrányai is. A hátránya, hogy nehezen érzékelem a való világot. Az ízeket, illatokat, hangokat... mintha búra alatt volnék. Az előnye ennél kicsit azért spirituálisabb. Mivel részben el vagyok tompítva a "valóság" felé, már többször azon kaptam magam, hogy látom néhány ember egy-egy csakráját, vagy más néven energia központját. Tudtam, hogy egyszer ez is el fog jönni, csak hirtelen döbbenetes látvány volt. 
Egyszóval fogalmam sincsen, hogy mitévő legyek. Mi volna a helyes. Mintha a világ sötétebbik része, amelyik kézben tartja mindazt ami elvileg működteti a világot... (bankok, média, piacok...), azt akarná, hogy az emberek teljes bizonytalanságban, függésben, félelemben és elégedetlenségben éljenek. Mert akkor manipulálhatóak. És lelkileg nem tudnak fejlődni... És fel kellene ébredni! Fejlődni. Elkezdeni élni. Itt vannak a jó gondolatok, meglátások, tervek... de néha homok kerül a gépezetbe és én is úgy érzem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. :-( 

Közbe-közbe azon gondolkodom, hogy tudatosabban kellene élnem. Ez nem földhözragadtságot jelöl. Csak nem kellene szétapróznom magam. Olyan egyszerű dolgokkal indul, mint, hogy időben felkelek a lustálkodás helyett. Ez mostanában, amióta Zsolti Ausztriában dolgozik, már könnyebb. Ő hatkor elmegy, én engedem ki. Fél órára pedig ostobaság volna visszabújni az ágyba. Így hát irány a konyha, hogy kávét készítsek. Akár még az ágyunkat is elrakhatnám. Az sem ártana, ha végre lepucolnám az ablakokat. Kicsit házitündérkedhetnék. Tegnap nézegettem a fényképeket, amiket a süteményeimről készítettem. A tortákat, pitéket, muffinokat, még tiramisut is csináltam a múlt évben. Újra kedvet kaptam hozzá. Új dolgokat is jó volna kipróbálni. Bújtam a nosalty.hu receptjeit. össze is futott a nyál a számban. Egy kis szponzorálásra volna szükségem, és kísérletezhetnék ismét. Talán a nagymamám születésnapjára készíthetnék valami finomat :-)

Mutatok néhány képet a műveimről. Ha valamelyik szimpatikus, szívesen megosztom a receptet is :-)        



2012. április 23., hétfő

Még nem gyógyultam meg teljesen

Tudom, hogy egy kicsit eltűntem a térképről, de engem is utolért a torokfájós-köhögős-orrfolyós kórság, némi lázzal megfűszerezve, csak, hogy ne unatkozzam. És ugyebár, mivel otthon még mindig nem tudok bejelentkezni, így elmaradt a gépelés és blogfejlesztés. Nem mintha annyi eget verően érdekes dolog történt volna. 
Az egyik lényeg, hogy múlt Szerdán megérkezett a kártya. most ismerkedünk. A másik, hogy Vasárnap végre tovább írtam a könyvet. Szépen haladok. hamarosan jó volna összehozni a következő könyv-klubot Erikával. Kíváncsi leszek a véleményére. Ugyanis az egyik "fő gonosz férfiú" nagyon csúnyán megalázta a főhősnőt. na persze, mert hagyta magát. Ej lányok, ezt nem szabad. A volt pasinak a neve kuss! Ezt már megtanultam. Csak különböző példákon keresztül érdemes bemutatni a nőtársaknak. De erről majd máskor. Mondjuk amikor már látom a történet végét...

 Újabb elhatározáson kaptam magam. Mégpedig azon, hogy zselés körömlakk festést tervezek magamnak. Nem, nem műkörmöket. Szimpla zselés körömlakkal való festést, amit egy szakember végez. Még ugyan nem hívtam fel az illetőt, pedig a talpmasszőrömtől kaptam névjegykártyát. Nem félek, csak még nem tudom, hogy milyen lesz a "beosztásom" a héten. hamarosan itt a ballagás és az Anyák-napja időszaka. Ismételten munka látástól-mikulásig. 

Ha esetleg valaki már kipróbálta ezt a fajta körömfestést, megosztaná velem a tapasztalatait? Nagyon szépen köszönöm előre is :-)

Szeretettel:

Joyo 

2012. április 14., szombat

Tisztító kúra... kacsintgatok a vega életmód felé...

Jelenleg a türelem erényét gyakorolom. Több okból is. Az első, hogy lebetegedtem. Nátha, torokfájás, hidegrázás... grátisznak pedig antibiotikum okozta kiütések... hmm.
  A másik indok már kicsit lelkibb... ugyanis türelemmel kell várnom, amíg a posta embere, hóban,szélben, fagyban, esőben... kitartóan előre haladva, el nem hozza nekem a Boldogasszony kártyacsomagot, mely komoly segítség lesz a másik világgal való kommunikációban.  Biztos vagyok benne, hogy van akinek mindez eléggé ostobán hangzik. Amennyiben van ilyen, úgy tűnik, hogy vagy elválnak útjaink, esetleg itt marad röhögni, de ennek is van pozitívuma. Nőni fog a nézettsége a blognak ;-p

Oké, félre a cinizmussal és a tréfával...

 Türelmet gyakorlok. A most induló időszakban, amikor úgy érzem, hogy csúcson pörög a teremtő erőm, fel kell készülnöm rá, hogy méltó legyek a szolgálatra. Normális életet szeretnék élni. Már amennyire egy ember élete 2012-ben normális lehet a sok lelki és fizikai változás miatt. Érzem magamon. Érzem a szervezetemben, a napi szükségleteimben. Nem kívánom a nehéz ételeket, a szeszes italt, a füstös helyeket, a tömény édességet... sőt, a vörös húst, de még a fehér hőst sem. Talán eleve vannak az ember életében olyan periódusok, amikor kicsit tisztulni vágyik. Amikor könnyíteni szeretne a szervezetén. Kicsit kitisztítani, könnyíteni az emésztőrendszere munkáján, és olyan dolgokat fogyasztani, ami több élő dolgot tartalmaz, hogy feltöltse a szervezetét.
 Most az én testem is kiáltozik a zöldségért, gyümölcsért, a halért... sok-sok folyadékért. És valahogy undorodom a szénhidráttól és a húsféléktől. 

 Nem mondanám, hogy a vegetáriánusok útjára léptem... bár néha szimpatizálok velük. Azt szokták mondani, hogy az, aki húst fogyaszt, sokkal jobban kötve van a földi világhoz, mivel a hús nehéz, nehezen emészthető, és egy másik élőlény energiáit nyeled magadba. Ráadásul akik kerülik a húsfogyasztást, sokkal békésebbek. van rá példám. Én nem is mindig vércsoport függő. Hiszen azt mondják, hogy a 0-ás vércsoport, mint ős vércsoport, húsfüggő, és annak fogyasztása nélkül komoly problémák léphetnek fel. na kérem... az egyin nagyon jó barátom 0-ás, férfi, és lassan 6 éve vegán. Emellett kicsattanóan jól érzi magát a bőrében :-) Ennyit a vércsoport diétáról.

  Legjobb lesz, ha a szervezetemre hallgatok, és azt fogyasztom, amit megkívánok, és nem leszek a megszokások rabja! ;-)

    Jelenleg zöldségevő fázisban vagyok. Ebédre párolt zöldség, párolt gombafejekkel! Hmmm... talán a gyógyulás is könnyebben megy, ha nem terhelem a gyomrom! Ezáltal az az energia, ami az emésztésre használódott fel, más felé fordíthatom! :-)

  A másik, amit kívánok, az a citromleves víz. Nem, nem limonádé... mindennemű édesítőszertől mentes. Utána néztem, nem ostobaság. Komoly, pozitív hatásai vannak, amit megosztok veletek:

"A citromot, illetve a citromlével ízesített vizet nemcsak a gyümölcs magas C-vitamin-tartalma, ennélfogva pedig immunrendszered megerősítése miatt érdemes fogyasztanod. A citrom számos egészségvédő hatása mellett - például energetizál, segít megőrizni a csontok és a szem egészségét, antioxidánsai révén pedig képes csökkenteni a rák kialakulásának kockázatát - az anyagcsere-folyamatokat is támogatja.

Rendszeres fogyasztása serkenti az emésztést, segíti a tápanyagok lebontását, rostanyagai és a benne található folyadék biztosítja a telítettségérzet kialakulását, emellett olyan enzimeket tartalmaz, melyek fokozzák a zsírégetést, és a vércukorszintre is jó hatással vannak. A citrusfélékben mindemellett nagyobb mennyiségben található kálium, mely szabályozza vízháztartásodat, a veseműködés optimalizálása révén pedig tisztítja szervezeted. Mindezen hatások érvényesülésének érdekében fogyassz el minden étkezés előtt egy pohár citromos vizet." (Forrás: femina.hu)

Még akkor is a tanulás és a felkészülés fázisában leszek, amikor megérkezik a kártya csomag. Még ismerkedem a lapokkal, Babbával, hangolódom és tisztulok tovább. Ha valaki még ezek után is szeretne követni, hogy elindultam ezen az úton, és a hétköznapi bejegyzések mellett a spirituális megfigyelések is érdeklik, az nyugodtan nézzen be hozzám. Szeretettel várom :-)

Joyo