Újabb két fejezet és bejelentkezés

Kedves barátaim!

Köszönöm a visszajelzést. Örülök, hogy tetszett az első két fejezet, és hogy a folytatásra is kíváncsi vagy drága Silver Moon :-) Ez nagyon boldoggá tett. Éppen ezért folytatom a publikálást. Újabb két fejezetet megjelentetek. Remélem ezek is tetszeni fognak, és kapok rá visszajelzést :-)

Ma ismét itt vagyok a kis virágboltba, ugyanis szüleim Budapestre utaztak, hogy megrendeljék a vágott virágokat a ballagás- Anyák napja ünnepkörre. Bizony, már csak másfél hét és énekelhetjük édesanyáinknak az "orgona ága..." kezdetű óvodás kis dalocskát. Na persze, esetleg, ha még mindig 6 éves volnék... habár én képes volnék rá, már csak a poén kedvéért is ;-)

Eredményes volt a tegnapi könyv-klub Erikával. Tetszett neki a folytatást, amin az elmúlt időszakban dolgoztam, és szépen tovább gombolyítottuk a történetet, így legalább négy-öt fejezetre megvan a sztori ;-)

Ami a magánéletemet illeti... valamit muszáj lesz hétvégén tennünk, mert most, hogy párom kint dolgozik napi 10 órában, elég kevés időt tudunk együtt tölteni. Tudom, hogy ez most egy szükséges rossz, mert pénzt keres a boldogulásunkhoz... csak kicsit félek, hogy eltávolodunk egymástól. Igyekszem beszélgetni vele, ölelgetni, a szex az viszont eléggé hiányzik. Sajnos este már nagyon fáradt ahhoz, hogy úgy teljesítsen, ahogy azt kell. Én nem erőltetem. Én is inkább a minőségi együttléteket támogatom. Nem is piszkálom érte. De Vasárnap nem menekül!!! :-)

Mára egyenlőre ennyi. Neki kell látnom a váza és vödör mosásnak, hogy megdolgozzak a mai pénzemért ;-) De addig is publikálom a következő két fejezetet. Ne fogjátok vissza magatokat a vélemény nyilvánításba ;-)

"Bosszú-bosszú, édes álom!  

  Éjszaka volt, csak az utcai lámpák sárga fénye törte meg az egyhangúságot. Én beleolvadtam ebbe a környezetbe a fekete hosszú kabát miatt, amit viseltem. Fejemre felhúztam a szőrmeszegélyes csuklyát is, részben a hideg szél, másrészt azért, hogy elrejtsem az arcom. Két karomat összefontam magam előtt, ahogy befordultam abba a szűk kis zsákutcába, ami az úti célom volt.  Az a bizonyos jármű, amit kerestem, leghátul parkolt, éppen kívül esve az utcalámpák fénycsóvájától. Odasiettem, s a bal első kerékre fellépve, felmásztam az autó tetejére. Kicsit megroggyant a kaszni a súlyom alatt. A kabátom alól előhúztam egy ötkilós kalapácsot, a magasba lendítettem, majd lesújtottam vele. Elmondhatatlanul jóleső érzés volt, ahogy a szerszám súlyos fejének hegyesebbik része belefúródik a szélvédő közepébe!  Tompán puffant. Nagy nehezen kifeszegettem az üvegből, majd ismét a fejem fölé emeltem és lecsaptam. Ezúttal a vezetői oldalon. Szinte láttam magam előtt, ahogy bent ül a volánnál és halálra vártan szembenéz a kalapáccsal, amint az keresztülhatol az üvegen.
Minden egyes ütéssel enyhült valamelyest a szívem körüli fájdalmas nyomás. Éreztem, hogy lebegni kezdek.  Amint az elülső szélvédővel végeztem, s pókhálósra zúztam, lemásztam az autóról, s elkezdtem oldalról szilánkjaira törni az oldalsó üveg együtteseket!  Mennyei érzés volt! Egyszerűen elmondhatatlan. Mintha Balázs tagjait csapkodtam volna. Nem, nem éreztem magam eszelősnek. Egyáltalán nem. Nem vigyorogtam, nem nevettem. Nem ugrándozott össze-vissza szívem. Jeges nyugalommal, módszeresen vittem véghez, amit elterveztem. Úgy éreztem, ha Balázs puszta kézzel kitépte a szívemet, földhöz vágta, szöges bakanccsal kállai kettőst járt rajta, majd leköpte és ott hagyta, akkor az a minimum, hogy én is a számára legértékesebb dolgot fogom hasonlóképpen lerendezni. Ráadásul ezen a dolgon még ötévnyi hitel is volt! Hajrá kislány! Erre gondoltam, miközben körbejártam, és mind a két oldalon lecsaptam a visszapillantó tükröket, s csak figyeltem, ahogy azok magatehetetlenül ingáznak a vezetékeken. Ezt követően kezelésbe vettem az első és a hátsó lámpákat is, majd jobb és bal oldalt is behorpasztottam az ajtókat, úgy, hogy némi metál-bordó festék lepattogzott róla.   
 Ezt követően előhúztam egy bicskát, s mind a négy abroncsot felhasítottam. Fájdalmasan sóhajtoztak, ahogy kilehelték magukból a két bár nyomást. Kicsit hátrább léptem, hogy megszemléljem a művemet. Fejemet hol jobbra, hol balra billentettem. Úgy éreztem valami még hiányzik, hogy teljes legyen a kép. Odaléptem a motorházfedélhez, és nagy betűkkel belekarcoltam utált futballcsapatának rövidítését!
Onnantól már csak vigyorogni tudtam!

*****

 Az ébresztőóra fél hétkor riasztott. Szemeim felpattantak. Kiballagtam a fürdőszobába és arcot mostam. Amíg törülközővel felitattam a nedvességet, magamat vizsgálgattam a tükörben.
  -Megtettem vagy nem tettem?
Valóban nem tudtam volna megmondani. Mert, ha álmodtam, akkor az nagyon is valósághűnek bizonyult. Olyan volt, mintha a karjaimban izomlázat éreztem volna. Felöltöztem, enyhén sminkeltem, laza kontyba tekertem a hajam és nekiindultam, hogy beérjek a gyakorlati helyemre, ami a városközpontban volt. Útközben rádiót hallgattam. Semmiféle kocsi rongálásról nem esett szó benne. Kezdtem megkönnyebbülni, amint beléptem a szerkesztőség ajtaján. Nos, ez a nyugalom kábé addig is tartott.
  -Hollósi! Nehogy levedd a kabátod! – vágtázott felém Elvira, éppen felvéve a sajátját. Nyakában fényképezőgép himbálódzott.  – Terepre megyünk.
  -Mi történt? – kérdeztem visszahúzva a fejemre a simléderes téli sapkámat.
  -Az éjszaka valaki alaposan megrongált egy autót. Tanúk nincsenek.
A gyomrom görcsbe ugrott a hír hallatán.
  -Na ja Elvira. Még finoman fogalmazol. Mondhatni szarrá törték azt az autót – kuncogott fel Tamás, az egyik sportújságírónk reggeli kávéjával a kezében. 
  -Csak azért vigyorogsz, mert nem a te autód volt Tomikám! – villantott Elvira egy huncut mosolyt a válla felett, majd elhagytuk a szerkesztőség épületét.
  -Mégis mi történt? – kockáztattam meg a kérdést.
  -Nem tudom édesem, azért megyünk, hogy valamit megtudjunk és lehozzuk a holnapi újságban. Na kapkodd azokat a hosszú lábaidat!
Elvira ötvenes éveiben járt. Volt már minden, amit a kommunikáció szakon végzett ember akarhat. Vezetett műsört tévében, rádióban, volt saját rovata is, dolgozott a fővárosban. A nyugdíjhoz közeledve azonban visszajött a szülővárosába, hogy kicsit nyugodtabb életet éljen. De az úgymond pesti stílust nem tudta levetkőzni. Általában szókimondó volt, és túlságosan is hamar tért a lényegre!
  -Valami háttérinfó? – kockáztattam újra.
Elvira mélyet szívott a cigarettájából és kifújta a füstöt a leengedett ablakon keresztül. A március végi hideg levegő cseppet sem izgatta. Engem annál inkább. Vagy az idegességtől vacogtam?
  -A fickó reggel ripityára törve találta az autóját munkába menet. Még egy üzenetet is véstek bele.
Görcsbe ugrott a gyomrom. Álmodtam! Biztosan csak álmodtam!
  -Mi a baj édes? Olyan színed lett, mint az kéthetes tejnek! Nem kell megijedni a munkától. A fickó ugyan még ideges. De csak próbálja meg rajtunk kitölteni a dühét. A tyúkszemére lépek!
 Túlságosan is a felé az utca felé haladtunk, ahol az álmom játszódott. Hányingerrel küzdöttem! Erős hányingerrel!
Végül két utcával odébb parkoltunk le, közel egy valóban alaposan összevert Suzukihoz, melynek oldalába bele volt vésve a következő mondta: - Legközelebb te jössz!
  -Ez aztán gyönyörű! – füttyentett Elvira leállítva a motort.
A tulajnak még mindig hatalmas volt a feje az idegességtől, én viszont majdnem lefolytam az ülésből, annyira megkönnyebbültem!
 Álmodtam! ÁLMODTAM!
De ezt akár célzásnak is vehettem a sorstól!
Meg ne merd próbálni!

Barát a múltból
  A cikk le hozatalát már nem tudtam megvárni, mivel Vasárnap délután indultam vissza Székesfehérvárra, ahol a főiskolai tanulmányaimat folytattam.  Azért jártam oda, hogy újságírót faragjanak belőlem. Bár az vagy vele születik az emberrel, vagy nem. De megtanulni ezeket a dolgokat sosem lehetett, úgy, hogy még jó is legyél abban, amit csinálsz. Az saját vélemény, lehet, hogy valaki meg tudja cáfolni. Szabad a pálya, várom a véleményeket.  Minden esetre az oktatónk elrendelte, hogy vezessünk gyakorlati naplót, amit majd a három hónap után leosztályoz… hüm… mint az általánosban. - Gyerekek… szépen írjatok, vagy fekete pontot kaptok. - Vigyázz édes fiam, ha nem vagy hajlandó hegyes ceruzával szépen megírni azt a publicisztikát, behívatom az anyukádat!... kac-kac kukac! Vezércikk, jegyzet, publicisztika, riport, interjú... mindenbe bele kellett kóstolnom. Túl voltam egy riporton és egy konkrét híren, amit hála az égnek nem én okoztam…és még csak egy hét telt el…
 Ezen gondolkodtam, miközben várakoztam a vonatomra a soproni állomáson. Márciushoz képest gyönyörűen sütött a nap, valahol a távolban, a gépek zakatolásán túl még madarak is csiviteltek. Valamiért túlságosan is tökéletesnek tűnt a nap. Mi lehet a bibi? Ki fog siklani a vonat? Na, már csak az hiányzott volna! Brrr…
  Elnéztem jobbra s abban a pillanatban végre tisztán láttam, miért is ragyogott olyan szépen a nap. Édes anyám azt mondta régebben, hogy ha Kocsis Ákos elmosolyodik, akkor még a nap is kisüt a felhők mögül. Ennek négy éve. Ragyog a nap az égen, s ki állt tőlem két méterre? Maga Kocsis Ákos a maga száznyolcvankét centiméterével, hosszú étcsokoládé hajával, sporttáskával a lába mellett és gitárral a hátán. Csak néztem egy darabig. Ő egyenesen előre nézett, mintha nem is merte volna a forgatni a fejét. Két dologra tudtam gondolni. Ad1; meglátott, és annyira zavarban volt, hogy nem mert rám nézni. Ad2; elfeküdte a nyakát, és minden mozdulata gyötrő fájdalommal járt! Mivel sosem voltam beképzelt, így a második lehetőségre gyanakodtam, így felmerült bennem a jó szándék, hogy felajánlok számára egy laza vállmasszázst, hogy jobban legyen. Már éppen oda akartam hozzá sétálni, mikor is begördült elénk a vonatszerelvényünk. Ő az egyik, én a másik oldalon szálltam fel. Mosolyogva elindultam ahhoz a négyes üléshez, ahol helyet foglalt.  Éppen az MP3 lejátszójával babrált, amikor megálltam mellette és lehajoltam, hogy a szemeibe nézzek.
  -Üdvözletem Művész úr!
 Ő felpillantott, majd abban a pillanatban ijedtében akkorát ugrott, hogy ha valóban fennállt volna annak a veszélye, hogy elfeküdte a nyakát, attól a mozdulattól biztosan a helyére rándult! Kis híján lefejelte a csomagtartót.
  -Magda! – elsápadt. Ezt csak onnét vetem, hogy amúgy kreolos arcbőre viaszossá vált egy pillanatra. 
  -Na… a végén még megsértődöm. Ilyen ijesztő volnék?
Még mindig a szívét fogta.
  -Nem… - nyelt egyet – csak így a semmiből… foglalj helyet – mutatott már udvariasabban a vele szemközti ülésorra. Elfogadtam. – Csak így egyedül?
  -Igen. Gondoltam elég nagy vagyok már… nem akartam kirángatni a szüleimet, hogy felrakjanak a vonatra – mosolyogtam.
  -És a barátod?
Elkomorulhatott az arcom, mert Ákos kicsit félrebillentette a fejét. Némi kíváncsiság? Semmi kérdés? Férfi!
  -Nincs barátom.
  -Szakítottatok?
  -Igen. Már másfél hónapja.
  -Hogy viseled?
  -Szarul, de büszkén… és a te párod?
  -Mi megvagyunk… köszönjük…
Hiába ismertük egymást négy éve, a beszélgetés valahogy egy kicsit akadozott az első tíz percben, majd egyre jobban belemélyedtünk.
   -Tulajdonképpen korábban is idejöttem volna hozzád - kezdte. - Csak nem tudtam, hogy akarod e? Vagy, hogy a barátod mit szólna. Van egy-két rossz tapasztalatom.
Én csak mosolyogtam rá. Nagyon örültem, hogy végre itt van. Már hiányzott. De erre csak akkor ébredtem rá, mikor rám mosolygott a szívroham közeli állapotból felocsúdva.
-Ákos, ezt csak te beszélted be magadnak - mosolyogtam rá.
Azt hittem, hogy erőltetett lesz a beszélgetésünk Soprontól Szombathelyig. Csak néztem őt… mosolyogva. Néha megdöbbenek, hogy milyen jó a genetikai állománya. Egzotikus vonások vannak benne. Kreolos bőrével, nagy, mogyorószínű szemeivel, ovális arcával. Mikor utoljára beszéltünk, még körszakálla volt, abból mostanra csak az állán maradt egy pamacs, de jól állt neki. Szemöldöke vékony és ívelt, a mogyoró szemeket hosszú sötét szempillák árnyékolják. Olyan volt, mint egy, az 1001 éjszaka meséiből szabadult modern Aladdin. A szája telt és sötét. Hát igen, négy évvel ezelőtt volt szerencsém megkóstolni. Utána nagyon zavarban volt, össze – vissza hablatyolt. Én, pedig csak néztem rá értetlenül. Tényleg nem értettem, hogy miért kell túlbonyolítani a dolgot. Megcsókolt, jó volt, jólesett és ennyi. Attól még maradhatunk barátok. Erről sikerült meggyőznöm, és az óta újra béke volt köztünk.
A vonaton ülve nem tűnt zavartnak. Beszélgettünk. Tulajdonképpen abban az egy órában mind a ketten összefoglaltuk, hogy mi történt velünk, míg nem találkoztunk. Megtudtam, hogy decemberben szakított a barátnőjével, de az óta újra együtt vannak, ám valahogy mégis furcsa a helyzet.
  -Tudod Magda, én úgy tartottam mindig, hogy törött pohárból nem lehet inni.
Érződik a szakítás. Én is elmondtam, mi történt Balázzsal, miért is lett vége. Furcsa volt, hogy már ilyen könnyen beszélek róla.
Mielőtt még elértük volna Szombathelyet, telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy ha lehet, gyakrabban találkozzunk. Búcsúzáskor adtunk egymásnak két puszit, majd ő elhagyta az állomás területét, én pedig ott maradtam a bőröndömbe kapaszkodva. Valami különös melegség járt át. Olyan, amilyet már régen éreztem. Igen, igen, tudom, hogy sablonszöveg, de gyerekek, ez az igazság. Kellemesen ugrált az alhasam. Mélyet sóhajtottam és elindultam a felé a gyorsvonat felé, melynek Budapest Déli pályaudvar volt a végállomása. Fél órám volt még az indulásig, az út maga két és fél órát tartott Székesfehérvárig. Jó bő három órám volt még arra, hogy Ákosról elmélkedjek! Na persze mindenféle hátsószándék nélkül. Neki barátnője volt, én pedig hallani sem akartam arról, hogy bármilyen férfi is hozzám érjen!
Na persze kisanyám! Akkor miért is érzel pillangókat a gyomrodban, ha rá gondolsz?  Józan Ész kiszólt a háttérből.
-Na jó, te csak fogd be a szádat! Ez az én dolgom! –mormogtam magam elé.
Hogyne! Én engem megint semmibe veszel! Gondolkodj már egy kicsit! Ákos jó pasi! Ez tény! De nézz a dolgok mögé! Te most miért is vagy összetörve? Egy szakítás miatt. Miért szakított veled az a barom? Egy másik nőért! Téged most Ákos személye felcsigázott! Na de milye van Ákosnak? Barátnője! Most te akarsz lenni a másik nő?
-Nem!
Okos kislány! Szállj szépen fel a vonatra, és felejtsd el Kocsis Ákost, mint férfit…
A hangnak a fejemben igaza volt! Ákos párkapcsolatban élt! Én pedig egy nő voltam, akinek sérült az önbizalma, a nőiessége és a hiúsága! Ilyen gyorsan nem kellett volna elfelejtenem, hogy annak, ha egy foglalt pasinál próbálkozik valaki, annak következményei vannak. Általában kellemetlen magyarázkodások, törött szívek, megtépázott önértékelés… és nem volna mindegy, hogy én okozom, vagy én vagyok az elszenvedője! És akkor, ott, még mindig tátongó sebekkel a szívemen és a lelkemen, egyikre sem vágytam. Úgy döntöttem, hogy hallgatok végre Józan Ész barátomra és visszavonulót fújtam… "