Egy is olvasni való.... két újabb fejezet... fordulatok jönnek!

Szombatesti láz!

  Szombat délelőtt kicsit megkésve érkeztem apámhoz a belvárosi virágüzletünkbe. Ő éppen egy virágtálat tűzött ki. A szombatok általában nyugisak voltak, így még az is megfordult a fejemben, hogy korábban elkérezkedek tőle, hogy hamarabb leutazhassak Szombathelyre. 

  -Szia! Mi a helyzet? – tettem le az irodában a válltáskám.

  -Semmi különös. Viszont ez a tiéd – mutatott apám a pénztárgép mellett lévő csokoládés mézes kekszre.

Összevontam a szemöldököm. – Ki hozta? Papa?

  -Nem. Krisztián - meglepődtem. – Igen, igen, ő is pontosan így nézett, amikor rájött, hogy csak én vagyok itt. Letette a kekszet a pultra és megkért, hogy adjam neked oda. Szerinte is híznod kellene. Egyetértettünk.

Gondolkodás nélkül megbontottam a zacskót.

  -Múlthéten piszkált már érte. 

 -Nem csodálom. Ijesztően nézel ki. Hány kiló is vagy?

 -Még mindig hatvanhét – ropogtattam egy kekszet a fogaim között. Közben elégedetten hümmögtem. – Ez az ember aztán tudja mit szeretek.

  -Mikor indul a vonatod? – kérdezte apám.

  -Negyed kettőkor. Akartam is kérdezni. Egy kicsivel korábban elmehetnék? Csak, hogy kényelmesen meg tudjam venni a jegyet is.

Apám bólintott, én pedig majszoltam tovább a mese kekszet.

Negyed órával később apámnak ki kellett szállítania az elkészült virágtálat. Egyedül maradtam a boltban. A gondolataim úgy röpködtek témáról-témára, mintha csak egy pillangó volna. Töprengtem a nagybátyám felkérésén. Még sosem voltam koszorúslány! Reméltem, hogy jól fogom tenni a dolgom. Már egyeztettem Lucával a ruhapróba miatt. Elmélkedtem azon, amit Elvira mondott előző nap. Arról, hogy meg kell tapasztalnom az érem mindkét oldalát ahhoz, hogy megértsem a történteket. Az ő elgondolása szerint azt, hogy milyen a harmadik személynek lenni. Na persze Elvira! Ha te az tudnád… miért is lennék én a harmadik személy? Pláne „ebben” a kapcsolatban. Olyat nem játszunk, hogy Balázs kénye-kedve szerint ugraszthat! Én a volt barátnője vagyok! Engem ugyan nem fog már megkívánni! Miért is ne? Megdöbbenésemre ez Józan Ész volt. Belenéztem a raktárhelyiség ajtaján lévő tükörbe. - Hogy mi van?    

  -Bizony! Azt hiszem, hogy az valami felemelő elégtétel volna, ha kikezdene veled, te pedig visszautasíthatnád. Büszkeséged megtartva, nem engedve neki semmit. Nem bátorítani. Egyszerűen büszkén felszegett állal, mosolyogva azt mondani neki, hogy téged már nem kaphat meg. Már választott. Te pedig nem akarsz harmadik személy lenni.

Ezen eltöprengtem. Volt benne valami. Elégtétel?

  -Elégtétel…

  -Van itt egyáltalán kiszolgálás? – hallatszott a türelmetlen női hang az üzletből.

Ahogy kifordultam a raktárból, már meg is bántam, hogy aznap felkeltem! Bár igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, minden ízemben remegtem!

A pult előtt két harminc körüli nő állt. Az egyik körülbelül százkilencven centiméter magas volt. Kicsivel váll alá érő, egyenes szárú világosbarna haja volt. Arca ovális, a valamennyi súlyfeleslegtől párnás. Szemei nagyok és barnák. Tudtam, amikor mosolyog, amit akkor éppen nem tett meg, elővillannak gyöngyszerű fogai. Ő volt Erna. Társa nálam csak pár centivel lehetett alacsonyabb, kábé százhetvenhét centiméter. Hullámos, tarkójáig érő haját kiszőkítette. Arca kerek volt, álla picit hegyes, így határozottan kirajzolódott. Ajkai teltek. Kék szemeit szögletes szemüveg mögé rejtette. Őt Barbarának hívták. Mind a ketten Balázs unokatestvérei voltak, és a legjobb barátnők. Értsd úgy, hogy rendszerint falkában jártak, s olyankor nagyon veszélyesek voltak. Az valamelyest enyhített a helyzeten, hogy egyikőjük sem mosolygott. Bizony! Jelen helyzetünkben ugyanis az rosszat sejtetett volna. Ugyanis, szakításunk óta valamiért utáltak. Sportot űztek abból, hogy piszkáljanak, ha összefutottunk valahol. De sosem jöttek önként a virágüzletbe. A közelében már jártak. Leültek az utca szemközti oldalára egy padra és befelé bámulva mutogattak és magyaráztak elég feltűnően gesztikulálva, hogy tudjam, rólam van szó! Akár csak az óvodában! Vagy a gimiben! Mégis mit a jó francot toporogtak a pult előtt? Ezt mégsem kérdezhettem meg ezekkel a szavakkal.

  -Sziasztok lányok. Miben segíthetek nektek? – kérdeztem megfogva a pult két sarkát, hogy valami biztos kapaszkodót keressek magamnak.

  -Hagyd békén Balázst! – vágta az arcomba Erna. Csak így, minden felvezető nélkül. Én pedig csak értetlenül pislogtam.

  -Ezt hogy érted?

  -Ne játszd a hülyét Magdolna – vette át a szót Barbi. – Tudjuk, hogy találkozgatsz vele. Ne tedd! Ha nem vetted volna észre, már nem veled jár. Boldog párkapcsolatban él.

Még mindig nem értettem.  

  -Eljátszottad az esélyedet nála – ez ismételten Erna volt. Ahogy fölém magasodott plusz tíz centiméterével, úgy éreztem még inkább összementem. Olyan megvetően néztek rám, hogy úgy éreztem valóban valami rosszat cselekedtem. Holott Józan Ész sulykolta belém az ellenkezőjét. 

  -Se kávé, se sütemény, se telefonbeszélgetések. Ne kezdj ki olyan férfival, akinek van valakije. Örülj neki, hogy nem ő jött ide. Mi még finomak vagyunk – nézett rám Barbi, mintha valami nagyon-nagyon gusztustalan dolog volnék. Vajon miket mondhatott anno nekik Balázs? Mégis mit tettem, amiről nem tudok? Vagy mit mondtam? Vagy a józanabbik variáció: mit tettem Balázs szerint, amit a családja elé tárt mentségül, amiért más nővel kezdett?

  -Remélem megértettük egymást – hajolt rá a pultra Erna, hogy velem egy szemmagasságba legyen.

Mivel képtelen voltam megszólalni, hogy bármivel is megvédjem magam, úgy ítélték, hogy ők nyertek. Ráadásul beigazolódott, hogy igazak a vádjaik. Pedig nem voltak. Valószínűleg az interjút vélték próbálkozásnak. De honnan tudtak a telefonhívásról? És honnan tudták, hogy az az én számom? A szakítást követően megváltoztattam. Mi a jó fene folyik itt?

Csak figyeltem, ahogy győzedelmesen kisétálnak a virágboltból. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem fognak visszajönni, vettem egy reszketeg levegőt, és próbáltam kifújni magamból a feszültséget. Egyre inkább nem értettem mi mért történik. Mit tettem? Mit mondtak rólam? Miért kell ezt átélnem? Gyűlt bennem a düh! Nem féltem, nem vádoltam magam semmivel. Egyre inkább biztos voltam abba, hogy nem én vagyok a hunyó. Éreztem, hogy remeg minden tagom és lángol az arcom. Felmentem a raktárba, s ott az első dolgot, ami egy régi matt kerámia kaspó volt, minden dühömet beleadva, üvöltve a falhoz csaptam. Még mindig üvöltöttem. Mikor úgy éreztem, hogy megszűnt a nyomás a halántékom és a szívem körül, leroskadtam a fenti munkapult mellé. Hátrasimítottam a hajamat. Igyekeztem összeszedni a gondolataim. De csak megnyugtató zümmögést hallottam. A csend zümmögött. Senki sem volt az üzletben. Így szabad folyást mertem engedni a könnyeimnek. Tudtam, mire apám megérkezik, már jól leszek. Így is lett. Semmi sem tűnt fel neki. Még a cserepeket is feltakarítottam addigra, s magamat is rendbe tettem. Zárás előtt tíz perccel már úton voltam a vasútállomás felé, s nem sokkal utána, a személyvonat Szombathely felé vitt.

*****

  Az állomáson Ákos várt rám. Adott két puszit, s elindultunk, hogy találkozzunk a barátjával, akinek be szeretett volna mutatni. Andrásnak hívták, s egy gyorsétteremben várt ránk. Úgy nézett ki, akár egy francia filmsztár. Sötét, majdnem fekete rövid haj, keskeny barna szemek, hegyes orr, a szája felett gondosan ápolt vékony bajusz ült. Szája telt volt és érzéki, de semmimet sem dobbantotta meg. Se a szívemet, se az ágyékomat. Még az sem volt rám hatással, ahogy összeismertetésünkkor megpuszilt, vagy, ahogy hozzám ért, ahogy előre engedett az étkezdéből kifelé menet. Nem akartam egyiküket sem megbántani. Andrást azért nem, mert nem ő tehetett róla, hogy nem az esetem. Ákost pedig azért nem, mert feleslegesen próbálkozott, hogy összeboronáljon bennünket.  

A napközbeni program egy városnézésből állt. Olyan zugaiban jártam Szombathelynek, amit csak egy ott élő ismerhetett. Jártunk a tónál, a parkokban, megnéztük a Békegalambot, mely vasbetongól készült, s olyan absztrakt módon volt megalkotva, hogy ha Ákos nem árulja el, hogy mit is ábrázol, akár fejre is állhattam volna, még akkor sem találtam volna ki. Végül az albérletben elkezdtünk alkoholt fogyasztani, mondván, tíz órakor elvisznek egy közeli szórakozóhelyre. Ahogy fogyott a bor, majd a vörös pezsgő, zenét hallgattunk, beszélgettünk, jókat kacagtunk, Ákos gitárja is előkerült, s játszani kezdett. Főként névrokonának ismert számait, mint a Helló, vagy az Indiántánc, mi pedig énekkel kísértük. Olykor, amikor kellőképpen sokat iszom, úgy tűni, hogy egész jó alt énekhangom van, de végül kiderül, hogy tévedtem. Legtöbbször egy kósza, orvul készített videó felvételből. De akkor, ott nem érdekelt, mert a fiúk sem szóltak rám. Jó volt inni. Jó volt velük lenni. Jó volt Ákos játékát és hangját hallgatni. Belemerültem. Segített felejteni.

Ahogy közeledett az este tíz óra, a kis dohányzó asztalon már állt két üres borosüveg és egy félig teli pezsgős. Én a fürdőszobában igyekeztem felfrissíteni a sminkem. Befújtam magam parfümmel. Mire előbukkantam, a fiúk már indulásra készen vártak. Ákos aznap körülbelül háromszor beszélt telefonon a barátnőjével. Kezdett idegesíteni a dolog. Központi téma volt… és az agyamra ment vele.

Valóban nem volt olyan messze az a bizonyos szórakozóhely. Deltának hívták. Amolyan klub szerűség volt, ahol üvöltött a zene, de el volt szeparálva egy külön rész, ahová be lehetett ülni, s letompult annyira a hangzavar, hogy még beszélgetni is lehetett.   

  -Na gyerekek, most magatokra hagylak bennetek egy kicsit – kacsintott Ákos. – Ki kell mennem – ezzel ott hagyott bennünket egymásnak Andrissal.

Zavartan mosolyogtunk egymásra.

  -Azt hiszem ez volt a jel – mondta András és közelebb ült hozzám.

  -A jel? – néztem rá kótyagosan.

  -Igen. Arra, hogy bepróbálkozzam nálad – vigyorgott a fejét csóválva a srác. Öt évvel volt csak idősebb nálam. Huszonhét éves. Még mindig nem mozgatott meg. Pedig már ittam is! De semmit. És ezt neki is meg akartam mondani. Részeg ember őszinte!

  -Nézd Andris… te jó fej vagy. De…

  -Nem tetszem neked, igaz? – kérdezte és láthatóan megkönnyebbült. – De jó…

  -Hééé – háborodtam fel.

  -Mármint… ne vedd sértésnek. Nagyon szép nő vagy, de nem az esetem. Én is csak Ákosnak engedtem. Gondolom te is. Egy próbát megért. Remélem nem haragszol – nyújtotta felém a kezét.

Egy pillanatig még a döbbenet hatása alatt voltam.

  -Vagy haragszol? – nézett rám kicsit ijedten.

  -Na tekerjünk csak vissza az elejére – rajzoltam karikákat az ujjammal.

  -Hova?

  -Oda, hogy gyönyörű nő vagyok – vigyorogtam.

Ő megkönnyebbülten elvigyorodott. Szemmel láthatóan oldódott benne a feszültség. Bennem is!

  -Az vagy – bólintott és megcsókolta a kezemet. Elnevettem magam.

  -Nagyon régen nem mondta ezt nekem egy férfi sem – mondtam. Tudod… részeg ember őszinte! Még mindig!!!

Ezt a pillanatot választotta Ákos barátunk, hogy visszatérjen, kezében telefonjával. Tudtam, hogy Annával is beszélt a mosdóban. Legszívesebben elvettem volna aznap estére a készüléket.

  -Jaj de jó! Végre alakul a dolog? – dörzsölte össze két tenyerét.

  -Most lehet, hogy csalódást fogunk neked okozni Ákos, de beszélgettünk és megbeszéltük, hogy kölcsönösen nem tetszünk annyira egymásnak, hogy járjunk – mondtam még mindig András kezét fogva.

  -Ezt most nem értem – nézett minket csípőre tett kézzel gyermekkori jó barátom. – Akkor mégis miért fogjátok egymás kezét?

  -Azért, mert ez az ember itt a balomon – és itt megpaskoltam András térdét – egy arany ember! Azt találta mondani, hogy gyönyörű nő vagyok, és ezzel örök helye lesz a szívemben. De nem olyan módon, ahogy azt reméltük.

Ákos kicsit csalódottnak tűnt. Kútba eset volna a terve? Elképzelhető. De bennem új formálódott.

  -Akkor akár haza is mehetünk? – kérdezte száját biggyesztve Ákos.

  -Arról ne is álmodj. Szórakozni jöttünk, és én azt is fogom tenni. Uraim… irány a parkett! – álltam fel, s hosszú farmerszoknyámat lesimítva elindultam keresztül a tömegen. Ők valószínűleg utánam, mert hamarosan magam körül találtam őket. Kellemes, éppen, hogy táncolható zene szólt. Nem az a vad techno, amire mást sem tudsz, mint rángatózni egy helyben állva! Erre legalább lehetett pörögni, forogni. András elkapta a kezemet és megtáncoltatott. Kellően szédültem az alkoholtól, s eléggé felszabadultam attól is, hogy nem éreztem kényszernek, hogy vigyázzak egy férfi értéseire.  Hosszú hajam repült utánam, ahogy Andris be és kiforgatott a karjaiból. Csak nevettünk. Ákos vigyorogva bennünket nézett. Hátát a falnak vetette. Sötétbarna kordbársony nadrágját viselte, hozzá egy fekete pólót, melynek hosszú ujjai fel voltak tűrve a könyökéig. Kezeit összefonta a mellkasa előtt. Hosszú haja a megszokott lófarokban. Néhány rövidebb, kósza tincs az arca körül hullámzott. Tökéletes fehér fogaival ránk vigyorgott és a fejét csóválta. Éppen eléggé bohóckodtunk Andrissal ahhoz, hogy megnevettessük. Egymás felé meghajolva középkori táncot jártunk jobb tenyerünket összeillesztve. Majd táncpartnerem egy laza mozdulattal ismét megforgatott maga felé, majd nagy lendülettel ki, és elengedett. Oda perdültem Ákos elé. Ő a karjaival állított meg. Csak kacagtam és kacagtam. Néztünk egymás szemébe, s a nevetésem mosollyá szelídült. Ha András iránt nem mozdult meg semmim, se a szájától, mely az arcomat érintette, se a kezétől, mely hozzám ért, akkor Ákos esetében teljesen elveszett voltam. Egyetlen mosolya elég volt ahhoz, hogy lángra lobbantsa a testemet és az érzékszerveimet. Összeugrott az alhasam, ahogy megfogta a felkarom, hogy egyenesen tartson. Bágyadtan mosolyogtam.

  -Gyere táncolni – tátogtam felé, mert túl hangos volt a zene ahhoz, hogy megértsen. Elkaptam két csuklóját és elhúztam a faltól. Nem tiltakozott, de a mosolya szégyenlősebbé vált. Kiforgatott egyszer, kétszer, háromszor… kezdet feloldódni.

  -Na fiúk és lányok… éjfélre való tekintettel most egy kicsit belassulunk – hallottuk a lemezlovas hangját valahonnét.

Összenéztünk mikor egy lassú dal megszólalt. András egy szőke lánnyal összesimulva táncolt. Látszott, hogy megkönnyebbült. Szabadon próbálkozhatott máshol.

  -Maradjunk? – kérdezte Ákos.

  -Ha felkérsz – vigyorogtam, s igyekeztem barátinak beállítani a helyzetünket, nehogy elriasszam. De vágytam rá, hogy tovább táncoljunk. Érezni szerettem volna a testét és az érintését.

  -Táncolunk? – kérdezte felém nyújtva a kezét. Én pedig viszonozva a vigyort, megfogtam, s ő másik kezét a derekamra csúsztatta. Átöleltem a nyakát, s egymásra nézve táncolni kezdtünk a zene lágy ritmusára. Milyen régen is volt, mikor ennyire közel voltunk egymáshoz. Mikor is? Öt évvel ezelőtt? Talán. A szívem egyre hevesebben dübörgött, s megesküdtem volna rá, hogy az övé is ilyen erővel kalapál a szegycsontomon, ahogy összeért a mellkasunk. Kicsit előrébb dőltem, így a homlokunk összeért. Nem húzódott el. Bele lazultam az ölelésébe, s belőle sem éreztem távolságtartást. Karjával közelebb húzott magához, így már az orrunk hegye is összeért. A pulzusom még jobban megugrott. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pillanat. És sokat nem adtam volna érte, ha úgy is marad. Forró volt az arcom, és nem a benti fülledt levegőtől. Ajka várakozással telien az enyém felett várakozott. Ujjaimmal megsimogattam a tarkóját, s ő egy kicsit hátrább hajolva, hogy a szemembe tudjon nézni, rám mosolygott. Ez az a mosoly volt. Az, amelytől kisüt a nap. De éjfélkor nem a nap ragyogott fel. Helyette ráhajolt az ajkamra. Finoman végigsimította szájával az enyémet, majd rászorította, s kicsit megharapta az alsó ajkam. A meglepetéstől kinyitottam a számat. A csók elmélyült. Nyelve kutatva fedezte fel az ajkaimat, átcsúszott a fogaim között, s lassú, édes táncba kezdett az enyémmel. Kezemmel a tarkóján még közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam eldönteni, hogy a csóktól, vagy az alkoholtól szédülök-e ennyire. Úgy döntöttem, hogy mind a kettőtől.

Ekkor valami finoman rezegni kezdett kettőnk között. A zsebe volt az. Jobban mondva a benne lévő mobil telefon. Olyan hirtelen szakította meg a csókot, hogy majdnem elestem. Előkotorta a készüléket, s mikor ránézett, láttam, hogy az arcán pánik, s valami más érzés is megjelenik. Amikor rám nézett és a füléhez emelve a telefont felvette, már tudtam mi volt az az érzés. Bűntudat! Anna hívta. Ákos hátat fordított és besietett a beszélgetős sarokba, ahol letompult a zene. Én csak álltam megkövülten. Mit tettem? Te jó ég! Mit tettem?! Keresztülvágva a táncoló párokon, kisiettem az épület elé. Friss levegőre volt szükségem. Mély levegőt vettem, s körbeöleltem a mellkasom. Nem a hűvös éjszaka miatt. Mástól remegtem. Nem arról volt szó, hogy nem akartam megcsókolni Ákost! Inkább az rémített meg, hogy mennyire akartam, és mennyire ne érdekelt, hogy van valakije, még ha nem is ismerem az illetőt. Azt akartam, hogy az enyém legyen! Hogy birtokoljon. Velem töltse az éjszakát. Vágytam rá. Olyan erősen, hogy az már fizikailag fájt. Csomóba gyűlt az alhasamban.

Hamarosan András és ő jelent meg a klub előtt. Hozták a kabátomat.

  -Ideje indulni – mondta Ákos. Alig akart rám nézni. A szívem majdnem beleszakadt. Teljesen mindegy volt, hogy ki kezdeményezte. Megtörtént! És túlságosan jól fejlett volt a lelkiismeretünk ahhoz, hogy erről megfeledkezzünk!         

Visszamentünk az albérletbe. Csak elköszöntünk egymástól. Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. A fiúk még kint maradtak a konyhában beszélgetni. Engem azonban elnyomott az álom.

*****

Hét órakor magamhoz tértem. Nem gondolkodtam. Az ösztöneimre hallgattam. Felöltöztem, rendbe szedtem magam, s a konyhában egy üzenetet hagyva, miszerint élveztem a tegnap estét, de el kellet mennem. Elhagytam az albérletet és elindultam a vasútállomás felé. Másnapos voltam. De nem tudtam, hogy attól fordult-e fel a gyomrom, amit tettem, vagy az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt. Utáltam magam! Vagy csak túldramatizáltam a dolgot? Nem tudtam eldönteni. Ezt mindenképpen meg kellett beszélnem Ákossal. Előbb vagy utóbb. 

A vonatom már zötykölődött vissza Sopronba, mikor megszólalt a telefonom a táskámban. Összeugrott a gyomrom. Talán Ákos az. Magához tért és felfedezte, hogy eltűntem? Aggódik értem? Ám mikor megnéztem a kijelzőt, egy ismeretlen számról hívtak. András miért hívna? És honnan tudná a számom? Azért felvettem…

  -Igen, tessék? Hollósi Magdolna vagyok.

  -Szia! Balázs vagyok.

Összevontam a szemöldököm. – Milyen Balázs?

Egy kis döbbent csend. – Varga Balázs.

Az adrenalin hideg verítékként borított el. Annyira, hogy azt a különös fémes ízt még a nyelvemen is éreztem. Mit akarhat tőlem?

  -Szia Balázs. Miért keresel?

Azt mégsem kérdezhettem, hogy „mit akarsz?”

  -Olvastam az interjút. Elégedett vagyok.

  -Köszönöm. Igyekeztem.

  -Szeretnék beszélni veled.

  -Mond csak. Hallgatlak.

  -Nem telefonban, ha lehet. Inkább négyszemközt.

  -Mit akarsz tőlem Balázs? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül.

  -Találkozni veled. Szeretnélek látni – mondta nemes egyszerűséggel, én pedig végképp padlót fogtam!

 

 Fontos döntések

   -Nem korai ez még? Mármint… kb egy hete jártok… - Lili tenyerével támasztotta ki az állát, ahogy Ritához beszélt. Suttogott. Nem csoda… polgárjog előadáson ültünk.

  -Miért? Én nem tartom korainak. Korai akkor lett volna, ha aznap éjszaka rámászok – ellenkezett csendesen Rita. – Vagy várjak még? – picit elbizonytalanodott. – Lányok, én már nem is tudom mióta nem szexeltem. És vágyom rá. Érzem, hogy nem csak azt akarja. Ha meg lelép másnap és soha többet nem jelentkezik, azt akkor is megtette volna, ha egy hónapot várok vele. Nem vagyok már szűz.

  -Én lassan egy éve nem bújtam ágyba senkivel, de mégsem vetem rá magam az első ajánlkozóra – ráncolta szőke szemöldökeit Lili. Valamiért nagyon nem tetszett neki a helyzet.

  -Az te vagy – morogta Rita.

  -Vélemény? Beszéld már le róla – bökött oldalba Lili.

Addig egészen másutt jártam, csak fél szavakat kaptam el a beszélgetésükből, s nem igazán tudtam bekapcsolódni. Csak a körmeimet piszkálgattam és a vasárnapi telefonhíváson töprengtem. Miért akart velem találkozni Balázs. Az egy dolog, hogy esetleg tetszett neki az interjú. De attól még nem kell meghívnia, vacsorázni… tudtam, hogy van valami a háttérben, s a különböző személyiségeim komoly csatát vívtak bennem. Józan Ész kivételesen rám hagyta a döntés jogát, mivel jó alkalmat talált az elégtételünkre. A Sértett Nő duzzogott és tiltakozott. Esze ágában semmi pénzért nem találkozott volna vele önszántából! Legszívesebben leköpte volna! A Macska viszont dorombolt, s arról győzködött, hogy tegyem csak meg. Egyet értett Józan Ésszel. Elégtételt vehetnénk Balázson, hogy magunkba bolondítjuk, aztán pofára ejtjük, de azt is tudtam, hogy a gátlástalan Macska még többet is engedett volna neki. Sőt…!

  -Pontosan miről is? – néztem barátnőimre.

  -Rita az ágyába akarja csalogatni Lórit ma éjszaka a randevújuk után. Véleményem szerint még túl korai – érvelt Lili.

  -Korai volna? – vontam össze én is két szemöldököm. Nehéz volt visszaerőltetnem magam a jelenbe. A saját testembe.

  -Igen – vágta rá Lili.

  -Megkérném a kisasszonyokat az ötödik sorban, hogy hagyják abba a beszélgetést – szólt ránk Gerencsér professzor a pulpituson fel-alá sétálgatva.

Felkaptuk a fejünket, bólintottunk, s egy darabig csendben is voltunk. Na igen… egy darabig…

  -Akkor fekszem le a barátommal, amikor nekem tetszik – szólalt meg Rita egy kis idő eltelte után.

  -Tudom, én sem korlátozni akarlak, csak féltelek – vágott vissza Lili.

  -Tudom, és köszönöm, de elég idősnek érzem magam huszonegy évesen, hogy el tudjam dönteni mi a jó nekem.

  -Én csak…

  -Lili, az isten szerelmére! – csattant fel Rita, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna.

  -Na de kisasszonyok! – rökönyödött meg az idős professzor. – Kérem, távozzanak. A ma esi előadás az önök számára véget ért.

  -Elnézést kérünk professzor úr – állt meg Rita az ajtóban, s mikor a férfi bólintott, mind a hárman kisétáltunk és becsuktuk az előadó erem ajtaját magunk után.

  -Na jó, most hová? – kérdezte Lili mélyet sóhajtva.

  -Én vissza az apartmanba készülődni – vette a vállára táskáját Rita. – Kaptam plusz fél órát. Ez áldás. Úgy is még szőrteleníteni szeretnék… nem barátnőm, tudom, hogy mit csinálok, kérlek, bízz meg bennem – emelte fel egyik kezét Rita, mikor Lili már nyitotta a száját.

  -Oké – biccentett a szőkeség beletörődve.

Rita elköszönt tőlünk, majd elsietett. Ketten maradtunk.

Lili a fejét csóválta.

  -Csak féltem.

  -Tudom.

  -Naív?

  -Nem. Okosabb, mint amilyennek mutatja magát. És a helyében én is ezt tenném – mondtam a távolodó női alakot nézve.

  -Azt hiszem én is – sóhajtott Lili.

  -Akkor? Mi volt ez a hegyi beszéd?

Megvonta gömbölyű vállait. – Azt hiszem cseppnyi féltékenység.

  -Cseppnyi – mormogtam.

  -Igen. Azért ha hiszed, ha nem, de nekem is rohadtul hiányzik a szex! – morogta!

  -Elhiszem. Nekem is. Legyünk irigyek együtt? – vigyorogtam barátnőmre.

  -Áh… inkább hagyjuk. Örüljünk inkább annak, hogy valakinek összejön a szex – legyintett Lili, majd újra felpillantott rám. – De most te jössz.

  -Mármint?

  -Amióta csak megjöttél, szótlan vagy. Legalábbis magadhoz mérten nagyon keveset beszélsz. Beteg vagy?

  -Nem.

  -Akkor? Ez nem válasz.

Mélyet sóhajtottam.

  -Látod, én tudtam, hogy rág valami belülről. El szeretnéd mesélni? – kérdezte.

Bólintottam. – Veronika lettem.

  -Ne kímélj.

Mire eljutottunk a Kávészínházhoz, hogy megigyunk egy forrócsokoládét, nagyjából mindent elmeséltem neki. A szombathelyi kalandokat, a táncot, a csókot, a kellemetlen helyzetet, amikor megszólat Ákos mobiltelefonja, még azt is, hogy utána nem is szólt hozzám. Csak magába temetkezett.

Lili hümmögött. Lenyalta a kanalat, miután megkeverte a cseresznyés csokit, s közben engem vizsgálgatott zöld, macska szemeivel.

  -Nem semmi hétvége – mondta végül.

  -Csak ennyit bírsz hozzáfűzni? Hogy nem semmi hétvége? Se fejmosás? Se hegyi beszéd? Semmi beszólás vagy letolás? – kétségbe voltam esve. Azt akartam, hogy valaki üvöltsön velem. Talán azért, hogy beigazolódjon, jogos az önutálatom!

  -Én már semmit sem merek mondani. Erre nem is tudnék.

  -Miért?

  -Mert igazából semmi rosszat nem tettél – vont vállat.

Felszalad a szemöldököm. – Semmit? Ugyan már! Csókolóztam egy olyan sráccal, aki két éve komoly kapcsolatban él a párjával, és boldogok! – háborogtam. – Nem vagyok jobb Veronikánál – és ez a mondat keserű ízt hagyott a számban. Le kellett öblítenem!

  -Azt azért nem mondanám. Először is… neked van lelkiismereted.

  -Kössz, sokra megyek vele – mormogtam.

  -Szóval… neked van lelkiismereted… és légy szíves ne vágjál a szavamba – emelte fel mutatóujját, mikor már nyitottam a számat. – Nem hinném, hogy az a Veronka sokat őrlődött volna magában, mikor összegabalyodtak Balázzsal. Egy frászt. Valószínűleg elhatározta, hogy megszerzi magának. És győzött. De te igazából nem akarod magadnak Ákost. Igaz?

 Megvontam a vállam. – Ezen még nem gondolkodtam komolyabban. Nyolc éve ismerem. Egyszer csókolóztunk. Jó, most már kétszer. Igazából akkor, ott részegen megfordult a fejemben, hogy szívesen ágyba csábítanám…

  -De mentségedre szolgál három dolog – próbált megnyugtatni Lili.

  -Éspedig?

  -Az első, hogy tele voltál, mint a déli busz. A második, hogy ő viszonozta a csókot. A harmadik, pedig, csak, hogy bebizonyítsam mennyire nem vagy olyan, mint Veronika, hogy még mindig azon rágódsz, hogy senki ne nézzen rossznak.  

  -Most meg miért vigyorogsz? – néztem rá szúrósan. De nem érdekelte. Még szélesebben mosolygott.

  -Semmi. Csak aranyos vagy. Ennyi. Ákos majd feldolgozza, aztán jelentkezik. Nyugodj meg. Remélem valamelyest tudtam segíteni rajtad és jobban vagy – kortyolt újra.

  -Igen. Részben. De nem csak ez történt – adtam be a derekam. Felesleges volt titkolni. Valakivel meg kellett osztanom az aggodalmam.

  -Hanem?

  -Vasárnap délelőtt a vonaton Balázs felhívott telefonon – kezdtem, s mindent elmeséltem neki. Még azt is, hogy gondolkodom rajta, s megbeszéltem Balázzsal, hogy legkésőbb szerdáig választ adok.

Lili zöld szemei szinte szikráztak a feszültségtől. Előre dőlt a süppedős széken, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Akkor most vedd elő a telefonod és pötyögd szépen meg neki sms-ben, hogy eszed ágában sincs találkozni vele! Megőrültél? Te teljesen hülye vagy? Eszedbe se jusson, hogy önként sétálsz az oroszlán barlangjába!

Mélyet sóhajtottam. Igen, pontosan erre a reakcióra számítottam barátnőm részéről. Fel sem háborodtam rajta. Még azon sem, hogy lehülyézett! Igen, ha igent mondok Balázs invitálásának, akkor valóban óriási hülye vagyok! De egy részem hülye akart lenni! Nagyon nagy hülye!

  -Miért gondolkodsz még rajta. Magda! Ne! – ez már inkább kétségbeesett volt. – Ha a két marhaság között kellene választani, inkább ugorj önként egy szakadékba, de ne találkozz vele. Azt fogja hinni, hogy van nálad esélye. Hogy ő győzött! Ezt akarod? Hogy uralkodjon feletted? Újra? Magda? Kérdeztem valamit.

  -Nem, nem akarom – sóhajtottam mélyet. De igen. Egy részem akarta!

*****

Próbáltam felvenni a kapcsolatot Ákossal. De elvesztettem. Tudtam, hogy elvesztettem. Sosem volt az enyém. Üzenetekre nem reagált, ha felhívtam, kinyomott. Nem tudtam hová tenni. Utáltam magam! Pedig nem kellett volna. Megtörtént. Kész. Kár is bánkódni miatta. Gyönyörű pillanat volt, amikor megcsókoltuk egymást. Ringató. Benne tudtam volna maradni egy örökkévalóságig! Mélyet sóhajtottam. Mikor lesz nekem részem hasonló élményekben legközelebb? Vágytam rá. Azt akartam, hogy öleljen és csókoljon meg valaki! Vágytam a férfiak figyelmére! Talán megértem egy új kapcsolatra? Elképzelhető? Ilyen gyorsan gyógyulnék? Az képtelenség! És, amikor Rita szélesen vigyorogva a büfében egy kávé mellett elmesélte nagy vonalakban, hogy mi történt azon a bizonyos estén, úgy ért a megvilágosodás, mintha orrba pöcköltek volna! Ráébredtem, hogy miért nem sajog már úgy a szívem, és miért teltem meg reménnyel. Azért, mer Balázs újra felvette velem a kapcsolatot s mivel közvetlen volt a hangja a telefonba, sőt, meg merem kockáztatni, hogy kedves és közeledő szándékú, felébredt bennem a remény, hogy valamit rendbe hozhatok. Túl merész gondolat lett volna, hogy újra kezdjük más alapokra helyezve a kapcsolatot, de hamar elhessegettem a dolgot. Ez is csak a Macska fejéből pattanhatott ki! Ha Józan Ész véleményét kérdeztem, csak annyi volt a válasz: - Elégtételnek jó lesz.

És igaza volt! Ha uralkodni tudok magamon, ha tartom a távolságot, de ugyan akkor picit kacérkodom vele, s miután bekapja a csalit, pofára ejtem, akkor elégtételt vettem!

Bár ez is tipikus bosszúálló női gondolatsor volt a részemről! És, ha egyszerűen csak lesz, ami lesz, alapon találkozom vele? A Sors pedig rendezi a többit? Igen. Ezt tűnt a legjózanabb döntésnek! Mert, ha homlokegyenest visszautasítom a meghívását, az akár megfutamodásnak is tűnhetett volna. Lássa csak, hogy nem félek tőle!

Szerdán Lilit elkísértem az angol használt ruházati boltba. Valami skót kockás nadrágot akart nézni magának, ami állítása szerint jól passzolna az acélbetétes bakancsához. Én rá hagytam, de elkísértem, s ha már ott voltam, én is nézelődtem. Mivel elég sokat fogytam, a korábbi ruhaméretemhez képest két számmal kisebb lettem, így elég mulatságosan festettem a nadrágokban… lötyögtek rajtam. Be kellett újítanom néhány darabot, de mégsem a nadrágok, hanem a szoknyák körül sertepertéltem! Találtam is egy körülbelül térdig érő sötét bordó lenge selyemszoknyát melyhez egy vékony, fekete öv tartozott. Magam elé próbáltam. Gyönyörű volt. Nőies, sokat fedő, mégis érzéki az anyaga és a színe miatt, s mikor felpróbáltam, rá kellett ébrednem, hogy pont a megfelelő helyen emeli ki a nőies részeimet. Finoman simult a csípőmre, egy darabig a fenekemre is, majd lágyan leomlott a térdemig.

  -Te mit találtál? – kérdezte Lili a próbafülke előtt állva.

  -Csak egy szoknyát – feleltem. – Megnézed? – az igenlő választ követően kiléptem a fülkéből.

Lili elismerően bólintott, bár vigyorgott a bajsza alatt.

  -Igen tudom – bólintottam. – Nem fehér sport zoknival viselendő.

  -De, ha netalántán mégis, akkor vagy szandált, vagy magas sarkút húzzál hozzá.

Én csak kecsesen kinyújtottam a középső ujjam, majd eltűntem a fülkében. Ő pedig nevetett tovább! A szoknyát azért megvettem!