2015. július 31., péntek

A hatodik fejezet



Az utolsó dobásom!
  
  Április közepén be kellett mennem a szerkesztőségbe. Elvira hivatott. A görcs, amit a gyomrom tájékán éreztem, és a kollégák furcsa, kicsit szánakozó pillantása nem sok jóval kecsegtetett, mikor kopogtattam a fehér ajtón.
  -Gyere!
Az iroda falai vidám kivi zöldre voltak festve, s virágokról készült nyomat képek díszítették azokat. Jobb kéz felé két jókora ablak engedte be az erősödő tavaszi napfényt, s engedett rálátást a belvárosra. A főszerkesztő asszony a széles íróasztal mögött ült krémszínű bőrszékében, s éppen asztali számítógépének
monitorján nézte. Mikor beléptem, homlokára tolta félhold alakú szemüvegét és hellyel kínálva hátra dőlt. Az ötvenes éveinek végén járó nő kellemes külsejű volt, hosszú barna haját rendszerint elegáns kontyban viselte, csupán a halántékánál húzódott két ezüstös csík, de még ez is jól állt neki. Legalább annyira, mint a márkás kosztümök, amiket hordott. Arckifejezése láttán azonban a görcs duplájára nőtt a gyomromban.
  -Szerintem tudod, hogy miért hívtalak be Hollósi.
  -Vannak róla sejtéseim – sóhajtottam az asztalt bámulva.
  -A három hónap próbaidőd lejár, és nem mondhatnám, hogy meg vagyok veled elégedve. Igyekeztem magam megnyugtatni, hogy talán csak történt veled valami és azért nem tudsz a közepes szintnél jobban teljesíteni. Nem értem. Egyszerűen nem értem. A jelentkezésedkor elküldött cikkek nagyon jók. Ötletesek, szellemesek, fordulatosak voltak. Tele voltak tűzzel. Láttam rajtuk, hogy az írás a szenvedélyed. De amiket már itt írtál… nos, jelen pillanatban nem találok rájuk megfelelő szavakat.
  -Majd én kimondom. Szarok voltak – mondtam.
  -Hát igen – bólintott Elvira. – Ne haragudj, hogy ezt mondom Magda, de az is megfordult a fejemben, hogy amiket beküldtél, nem a te szellemi termékeid voltak.
Ez szíven ütött és fel is kaptam rá a fejem. Mélyen a főnököm szürke szemeibe néztem. – Ezt azért kikérem magamnak. Jogos, de ezt akkor sem hagyom szó nélkül. Én írtam őket. Én dolgoztam meg értük, én jártam utánuk, és én javítottam ki őket vért izzadva, amikor a főiskolai tanárom flegmán visszalökte. Csak azért is megmutattam, hogy tudok.
  -Jól van lányom. De akkor áruld el nekem, hogy ez a tűz mégis hová a francba tűnt belőled? Kíváncsi lennék arra az emberre, akit most megmutattál. Szívesen dolgoznék vele együtt. Miért dugtad el eddig?  Ha itt szerettél volna dolgozni nálunk, akkor miért nem mutattad ezt meg nekünk?
A múlt idő használata megriasztott. Úgy éreztem, ha nem cselekszem, ebből bizony nem lesz szerződéshosszabbítás, vagy akár véglegesítés.
  -Magánéleti problémáim voltak, amitől nem tudtam kellőképpen teljesíteni – mondtam végül.
  -Magánéleti? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét a főszerkesztő asszony. –Meghalt valaki?
  -Nem. Hála istennek ennyire azért nem volt súlyos. Párkapcsolati.
Elvira legyintett. – Ugyan drágám. Fiatal vagy még. Ekkora hatással volt rád egy férfi, hogy elnyomtad magad?
  -Nem csak elnyomtam. Valahol el is vesztettem és most keresem.
  -Megnyugtatlak. Lehet, hogy lesz még ilyen az életedben. De, nem vesztetted el magad. Az előbb láttam felbukkanni, amikor megvédted a beküldött cikkeidet. Ott van ő, csak hagyd, hogy előbújjon ismét. A magam és a lányaim példájából kiindulva, előbb vagy utóbb minden helyre fog jönni. Esélyt kaptál, hogy újjáépítsd önmagad. Olyanná válhatsz, amilyenné csak szeretnél. De legfőképpen erőssé. Ismered a mondást. Ami nem öl meg az csak erősebbé tesz. Mi több… az a szemét alak úgy is megkeserüli egyszer, amit veled tett. Nekem aztán elhiheted. A saját két szememmel láttam. Méghozzá elég sokszor. Ugye elhiszed, hogy szorulni fog?  
  -Igen. Tudom. Sokan mondták már. Bár édesanyám úgy szokott fogalmazni, hogy a karma kereke őt is utol fogja érni. És ugyan azt megkapja, amit velem tett. Még ha nem is tőlem.
Elvira összeráncolta a szemöldökét. – Na, jó. Így is mondhatjuk. Bár a spirituális humbugban sosem hittem. Még horoszkópot sem olvasok – elvigyorodott. - Talán egyszer, egy általánosat. Bika vagyok, és mikor azt írta, hogy kiállhatatlan, konzervatív, csökönyös és sértődékeny vagyok… bezártam az oldalt, és soha többet, még csak rá sem néztem egyetlen csillagjóslásra sem.
  -De miért? – kérdeztem, már én is vigyorogva.
  -Azért, mert nem volt igaza – vont vállat a mentorom és elindult az üres kávésbögrével a teakonyha irányába. Én utána.
Kíváncsi szemek követtek bennünket. Legfőképpen engem tanulmányoztak. Próbálták leolvasni az arcomról, hogy mire jutott velem a főnökasszony. Néhány összenézés és vállvonogatás után, melyeket elkaptam a szemem sarkából, arra követeztettem, hogy fogalmuk sincsen róla.
Mikor Elvira szigorúan rájuk pillantott az iroda felé menet, mindenki sürgős elfoglaltságot talált magának. Mi ismét eltűntünk az ajtó mögött. Ő pedig mélyet sóhajtva visszaült a székébe. – Na, jól van lányom. Arra való tekintettel, hogy nem voltál túlzottan beszámítható az utóbbi negyed évben, adok még egy lehetőséget. De, hangsúlyozom, de… ez az utolsó dobásod. Ha most sem tudod megmutatni nekem azt a csípős humorú csitrit, akitől olvastam, akkor elválnak útjaink. Remélem érthető voltam.
  -Természetesen – bólintottam. – És köszönöm.
  -Még ne köszönjél semmit – visszatette szemüvegét az orrára és ismét a monitorba mélyedt. Na, lássuk, csak milyen témát adhatnék. Az áprilisi programokat már kiosztottam. Valami normális témát akarok neked adni, ahol megmutathatod, hogy mit tudsz. Lássuk csak. Tavaszi vásár…nem. Ünnepi hetek…hááát… annak túlságosan tág a témaköre… Színház….
  -Elnézést, javasolhatok valamit?
Elvira rám pillantott szemüvege fölül. – Mi volna az?
  -Veterán autó kiállítás és árverés.
A szemüveg lekerült. –Hol?
  -A Szendrő Fogadóban.
  -Te erről honnan tudsz?
  -Mégis miért? Ekkora titok?
  -Nem azt mondtam. Csak… nem verték még akkora dobra. Még csupán most kezdik majd reklámozni. Én is csak onnan tudom, mert van egy jó ismerősöm a vállalkozói klubban.
  -Szendrőiék jó ismerőseink. A fiúk hívott meg. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz bejutni rá.
  -Nem is arra gondoltam. Csak ami a sajtót illeti, nem mindenkit akarnak beengedni – éreztem a hangjában némi sértődöttséget, így arra következtettem, hogy bennünket sem. Mikor ennek hangot is adtam, Elvira bólintott.
  -Én ki tudom bulizni, hogy írhassak róla, természetesen, ha megengeded, és én írhatom meg, nem pedig valamelyik tapasztaltabb férfi kolléga.
  -Magda, ha ezt el tudod intézni, akkor a tiéd a cikk – adta rá szavát Elvira. – De este várom a megerősítést, hogy publikálhatunk róla. Ez esetben kérek képriportot, interjút és beszámolót is. A részleteket a megbeszélés eredménye után kapod meg e-mailben tőlem.
  -Köszönöm. Amint tudok valamit, jelentkezem – mondtam már az ajtó felé menet.
  -Még mindig ne köszönj előre semmit Magda. De remélem azzal tisztában vagy, hogy ezt a lehetőséget most megszerzed magadnak, akkor nagyon sok férfi kolléga irigyelni fog – mosolygott Elvira.
Egy ferde mosolyt megengedtem magamnak. – Ugyan. A legtöbb ki sem nézi belőlem, hogy meg tudnám csinálni.
*****
  Amint kiléptem a szerkesztőség ajtaján már elő is vadásztam mobiltelefonomat a táskám aljáról és hívást indítottam, hogy beszéljek Marcival. Egyelőre csak arra voltam kíváncsi, hogy a fogadóban van e, mert tudtam, hogy személyesen, szemtől-szembe meggyőzőbb tudok lenni. És arra is kíváncsi voltam, hogy vajon miért zárták ki a Sopron Hírt a rendezvényről. Amikor Marcitól igenlő választ kaptam, azonnal elindultam az autóm felé, hogy a fogadóhoz hajtsak. Egy hetvenes évjáratú bézs színű VW bogárhátúm volt, amire büszke voltam, s amit apámmal hosszú idő alatt hoztunk helyre. Gyakorlatilag veterán autónak számított, hiszen nálam is idősebb volt és minden eredetinek számított rajta. Csupán a nevezéshez nem volt elég pénzem. De mindez nem vágott padlóhoz. Csupán átsuhant a gondolataim között. Ha valaki szeretné, majd a parkolóban körbe járja a kiállítás három napján. Mert bizony mind a három napra el szerettem volna menni.
  Tíz perc alatt oda pöfögtem a fogadóhoz. Marcit a söntés pultja mögött találtam meg. A szokásos két puszi után már nem sokat kerteltem. Elő adtam jövetelem célját. A férfi felvonta egyik szemöldökét.
  -A Sopron Hír? – már ahogy a lap nevét kiejtette, éreztette velem, hogy nem fűzik hozzá kellemes emlékek. – Magda, nem biztos, hogy ez jó ötlet. Apa nem szereti őket, mióta egyszer egy nagyon kellemetlen hangvételű cikket írtak rólunk. Volt egy bor botrányunk néhány éve.
  -Igen emlékszem. De az legalább öt éve volt.
  -Apa haragtartó típus.
  -De az nem az újság hibája volt elsősorban, ők csak fogadták a témát, amivel valaki besétált. Ráadásul az a kolléga, aki megírta, már régen nincsen a lapnál. Én írnám a meg, nem valami idegen, akinek kisebbségi komplexusai vannak veletek szemben. Vagy a világgal szemben. Nézd Marci. Egy próbát megér számomra.
Ez az utolsó dobásom. Ha most nem domborítok valamit, búcsút mondhatok az újságírói pályámnak. Elvira nem tud jó ajánlást adni még ahhoz sem, hogy máshol próbálkozzam, mert a korábbi cikkeimet fogják alapul venni, nem pedig azokat, amiket a főiskolán írtam. Ez a téma érdekel, titeket szeretlek, otthonosan mozgok nálatok. Ráadásul én fogok fotózni is. Már ha engedélyt kap a lap tőletek.
Marci mélyet sóhajtott. – Na, jó, beszélek apával. Addig várj meg itt – ezzel elsétált az emeleti irodába. Tíz perc múlva ismét megjelent, ezúttal már Szendrő úr társaságában.
  -Üdvözlöm Szendrő úr.
  -Szervusz kedvesem. Nézd, nem kertelek. Nem szeretem a Sopron Hírt. De Marci elmondta mi a helyzet, és úgy döntöttem kivételt teszek. De csak a te kedvedért, és csupán most az egyszer. Benned megbízom. Tudom, hogy semmiféle negatív kritikát nem csempészel bele. De ha megkérhetlek, azért fényeznéd egy kicsit a helyet? Jó elégtétel volna a lelkemnek.
  -Természetesen – bólintottam rá rögtön, s már kezet is fogtunk az egyezségünkre. - Nagyon szépen köszönöm Szendrő úr.
  -Szívesen Magda. Apropó, csak úgy érdeklődés szinten. Ugye azért apád a határidőre befejezi a munkát?
  -Természetesen. A szállítók holnapra ígérték az egynyárikat. Nyugodjon meg. Időben készen lesz minden.
  -Bízom bennetek, de azért féltem a szüleidet. Túl vállalják magukat. Sok munkát bevállalnak. Most is a miénk mellett még két-három projektet futtatnak párhuzamosan. Nehogy valami bajuk legyen.
  -Tudják, hogy mit csinálnak, nem kell őket félteni. Ön már csak tudja – mosolyogtam. -Borászat, étterem, wellness szálló, most még rendezvényeket is szervez. Önnek ugyan ez a jó tanácsom.
Mosolyogva csókot váltottunk, majd távoztam. Az autóban felhívtam Elvirát a jó hírrel. A maga módján örült a dolognak. – Rendben lányom, jegyezd meg, az utolsó lehetőséged. Csak így tovább.  

2015. július 30., csütörtök

Néhány kép :)

Sziasztok!

Gondoltam kicsit én magam is beköszönök, hogy lássátok a regényíráson kívül más is történik körülöttem. Elvégre 30 nap múlva itt a Nagy Nap és férjhez megyek :) ÉN! Az a lány, aki sokáig abban sem reménykedett, hogy lesz komoly kapcsolata, vagy, hogy egyáltalán felkelti a másik nem érdeklődését, a rengeteg negatív visszacsatolás miatt. Mindig én voltam a nagyobb, erősebb, feszesebb, keményebb, a sértődősebb, az aki kiállt másokért és mások mellett, az aki sosem futott el ha valaki bajban volt. Megvédtem a kisebbet, de magamért sosem, talán még a  mai napig képtelen vagyok normálisan kiállni. Oké, rengeteg tanulási fázison vagyok túl. Voltam vidám, boldog, szerelmes, csalódott, megkeseredett, reményvesztett majd reményt nyert.... majd újra padlóhoz vágtak a csalódások. De nem baj. Mára már annyira nem izgat, hogy mi VOLT. Valakivel tartom a kapcsolatot és a mai napig összejárunk beszélgetni, mert a barátság megmaradt. Van, aki teljesen eltűnt, és van akivel kapcsolatban néha még felszakadnak a sebek. De csakis azért mert ez is a gyógyulás része! Semmi más. Az is jó tanuló pénz volt. S tudom, hogy mindezt azért kellett átélnem, ami az utóbbi 11 évben ért, mert felkészített egy igazi, reményeim szerint életre szóló kapcsolatra.

 És most itt vagyok és már vágom a centit. Bár még mindig van mit elintézni. Rohangálni, rendelni, kalkulálni, elküldeni, leadni... de ahogy nő a nyomás, arányosan növekszik vele az izgatottság is. Másfél hét és elmegyünk egy kicsit pihenni. Akkor, azon a három napon csakis a jóval vagyok hajlandó foglalkozni! :)

És íme, zárásképpen néhány kép a jegyes fotózásról...








2015. július 29., szerda

Csak, hogy érezzétek a gondoskodást :)



Álmok kísértenek
  Szakadt az eső, és én mezítláb sétáltam az erdőben. A levegő langyos volt és pára terjengett a fák között. Az alkonyati madarak csiripelése versenyre kelt az esőcseppek kopogásával. Boldog voltam és szabad. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint amit utoljára talán gyerekként éltem meg. Magamba szívtam az erdő és az eső illatát, s éreztem, hogy a boldogság, a béke, az öröm és a szabadság érzete túlcsordul a mellkasomban és kiárad a világba. Úgy éreztem, mintha mindennel egy volnék, a szívem együtt dobbant volna a Föld ritmusával. Azt akartam, hogy sose érjen véget. Lehetek ennél is boldogabb? Ennél szabadabb? Érezhetek ennél határtalanabb nyugalmat és harmóniát? Végig sétáltam a fák között, ujjaimat végig futtattam a mohatelepeken, melyek a fák törzseit borították, s kiléptem egy kis kör alakú tisztásra. Tengelyem körül pörögve körbe táncoltam a helyet, s arcom kacagva az ég felé emeltem, élvezve, ahogy a vízcseppek végig gördülnek a bőrömön, s eláztatják hajamat, ruhámat, a fűszálak pedig csiklandozzák a talpamat. Ekkor azonban az esőzés megszűnt, legalábbis nekem úgy tűnt. Hallottam a cseppek kopogását, a hátam körül kellemes meleget éreztem. Lassan kinyitottam a szemeimet, s csodálkozva fedeztem fel a zöld esernyőt magam felett. Nem ijedtem meg, inkább elmosolyodtam és megfordultam. Egy magas, szőke férfi állt mögöttem. Az arcára nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy mosolygott. Hatalmas zöld szemei boldogan ragyogtak, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk.
Felirat hozzáadása
  -Végre megtaláltalak – szólt. Hangjának kellemes rezgése olyan hatással volt rám, mintha valami kellemes puha anyaggal simogatták volna belülről a gerincemet.
  -Tudtam, hogy megtalálsz – feleltem, s teljes természetességgel, mintha mindig is ismertük volna egymást, a karjai közé sétáltam, hozzá bújtam. Arcom a nyakába temettem. Pontosan bele illett abba hajlatba, mintha hozzám alakította volna a természet. Ő szabad kezével magához szorított, s beszívta a hajam illatát.
  -Imádom, amikor eső illatod van.
Tévednem kellett! Akkor, ott éreztem magam igazán boldognak. Igazán könnyűnek. És végtelenül szabadnak! Rend volt a világban!
*****
  -Nagyon szép Vasárnap reggelt kívánok a most ébredőknek. A Tavasz egyre inkább megmutatja nekünk az arcát. A reggeli hőmérséklet tizenöt celsiusfok.
A rádió hangjára ébredni Vasárnap reggel nem éppen a legfelemelőbb érzés az ember életében, de a munka az bizony munka! Várt bennünket a terepfelmérés a Szendrő birtokon. Szerencsére a munkamegbeszélés jól sikerült. Valószínűleg magától értetődő volt, hogy minket bíznak meg a feladattal, de az én és a Szendrő család is szeretett adni a formaságokra. A reggeli és kávé elfogyasztása után apám és én beültünk a furgonba, hogy megnézzük, milyen növényekkel ültessük be az elő parkot. Apám egy kis halas tavat is tervezett a tornác egyik oldalára, így még azt is ki kellett mérnünk. A terület méretétől és a növények mennyiségétől függően egy-két hónapig is elhúzódott egy-egy megbízás. Erre apám és Péter a Május elejét tűzték ki legvégső határidőnek. Ugyan Szendrő úr nem mondta ki, de lógott a levegőben, hogy az első korábban említett program erre az időpontra van leszervezve. Megígértem magamnak, ha összefutok Marcival, megtudakolom tőle mi lesz az.
  Egy ilyen álomból ébredve, nem voltam túlzottan barátságos senkivel sem. Rossz volt ráébredni, hogy csak álmodtam az egészet, s az a harmónia és boldogság egyelőre még távoli dolognak tűnt a számomra. Egyetlen szó nélkül ültem apám mellett az autóban terepszínű kantáros nadrágban, pulóverben és kopott munkás bakancsban. Hosszú hajamat felcsavartam egy kontyba és rögzítettem.
  -Mi a gond gyerek? A vasárnapi felkelés? Hozzá kell szoknod. Már megtanulhattad volna ennyi idő alatt, hogy a terepfelmérés mindig ilyenkor van.
  -Oh, nem, nem ez a gond. Igazából nincsen gond. Csak rosszul keltem. Még néhány perc, hatni kezd a kávé, és már mosolygok is – ígértem, de után ismét kifelé tekintettem az ablakon és figyeltem az elsuhanó tájat.
  A Szendrő Borászat és Fogadónak nem csupán a szőlőse, de piros cseréptetős, élénk napságra falu épületének alapterülete és hatalmas volt. Megálltunk a bal kéz felé eső jókora parkolóban.
  -Nézd csak gyerek. Itt aztán lesz munka bőségesen – mosolygott édesapám. Szinte szemmel láthatóan vibrált körülötte a levegő az izgatottságtól. Immáron húsz éve űzte ezt a szakmát és vezették anyámmal a saját vállalkozásukat, de minden egyes alkalommal, amikor új megbízást kapott égett bennem a munkaszeretet. Reméltem, hogy egyszer én is érezhetek valami iránt ekkora elhivatottságot. Szemeimet végigjárattam az elő parkon. Abban az állapotában a tipegőkkel kirakott út két oldalán, mely a verandára felvezető néhány fehér lépcsőfok felé kanyargott, szépen nyírt füves terület és néhány embernél is magasabb tuja alkotta az összképet. Magamban el kellett könyvelnem, hogy ügyesnek kellett lennünk, ha végezni akartunk a kijelölt időpontig.
Apám és Péter üdvözölték egymást.
  -Kértek a munkához egy kis frissítőt, vagy esetleg teát? – érdeklődött Szendrő úr, mint vérbeli vendéglátós. – A ház vendégei vagytok.
  -Nem is tudom – kezdte apám, de az ősz hajú, szikár, kefe bajuszú férfi meglapogatta a vállát. Körülbelül egy súlycsoportban lehettek, bár apám néhány centit rávert a házigazdára, ő azonban pár évvel idősebb volt nála.
  -Ugyan Sanyi, ne kéresd magad. Gyertek be az étterembe. Marci ad nektek, amit csak kértek. Ennek a kedves invitálásnak már nem tudtunk ellenállni. Én egy finom meleg tea mellett döntöttem, apám alkoholmentes sört kért. A söntés mögött álló Marcellal kezet fogott, én pedig összemosolyogtam, s váltottunk két arccsókot. Olyan régen láttuk egymást, hogy hirtelen azt sem tudtuk hol kezdjük. Mígnem Péter ki invitálta apámat a hátsó teraszra, mi pedig kettesben maradtunk. Egy pillanatra beállt a kínos csend, majd Marci rákönyökölt a pultra és barátságosan rám mosolygott.
  -És mi újság veled mostanában?
Csak figyeltem őt egy darabig. Picivel nőtt csak magasabbra, mint én. Vállai szélesek voltak, a szőlősben végzett munka, és nyilván némi edzőtermi rásegítés megvastagította karjait. Nyurga, pattanásos srác volt annak idején. Néhány elvakart heg megmaradt ugyan, de mégis volt benne valami férfias sárm, hosszúkás arcával, két napos borostájával, hegyes állával és orrával, zöldes barna nyílt tekintetével. Barna haja katonásan rövidre volt nyírva. De még mindig csak a barátot láttam benne.
  -Semmi különös – vontam meg a vállaimat és belekortyoltam a citromos teába.
Ő picit oldalra billentette a fejét. Ez azon emberek tipikus mozdulata volt, akik tudják az igazat rólad, de túl tapintatosak ahhoz, hogy direkt módon rákérdezzenek, vagy kifejezzék sajnálatukat. Ő azonban kitartóan tovább próbálkozott.
  -Balázs merre van? Együtt vagytok még?
Olyan volt, mintha gyomron vágtak volna. A szakítás óta ő volt az első, aki ezt megkérdezte, és ő, akinek először azt kellett mondanom: - Nem. Már nem.        
Nem tűnt éppen döbbentnek. Miért is lett volna az? Közösségi oldalam adatlapján nagytakarítást végeztem. A közös képek eltűntek, és a kapcsolati státuszom is eltűnt. Nem akartam senki orra alá dörgölni, hogy ismét egyedülálló vagyok. Hetek óta meg sem néztem az oldalt, csak a telefonomra kapott értesítésekre reagáltam.
  -És hogy viseled?
  -Szarul. Következő kérdés? – azt hiszem a stílus kicsit mogorvábbra sikeredett a kelleténél, mert megrebbent a szeme. – Ne haragudj Marci – megdörgöltem a szemeimet. – Csak… talán kezdek túl lépni a tényen, hogy megcsalt és elhagyott. Vagy legalábbis elhitetem magammal, hogy nem érdekel a dolog.
  -Ne haragudj, hogy ezt mondom, de én örülök neki, hogy már nincs az életedben – Marci, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie, töltött magának egy kis narancslevet.
  -Miért?
  -Mert nem volt hozzád való.
  -Na jó, ezt már sok embertől hallottam, és…
  -És? Ennyi ember ezek szerint nem tévedhet – vont vállat.
  -Beszélhetnénk inkább másról? – kérdeztem könyörgő szemekkel. – Milyen programokat szerveztetek az idei évre? Édesapád nagyon titokzatos.
  -Akkor sok mindent én sem árulhatok el – vette elő kisfiús mosolyát. – De az idei legelsőbe azért beavatlak, mert szerintem érdekelni fog – kacsintott egyet.
  -És pedig?
  -Veterán autó kiállítást szervezünk. Az ország, sőt Ausztria több területéről is jönnek tulajdonosok, restauráló műhelyek képviselői. Lehet, hogy néhány verda még gazdát is cserél. Már most telt házunk van arra a három napra.
  -És ezért is döntöttetek úgy, hogy parkosítotok?
  -Igen. A pénz többszörösen úgy is visszafolyik. És jobban fest tőle a környék – vigyorgott az örökös.
  -Mikor lesz a kiállítás?
  -Május tizedikén. Péntektől- Vasárnapig – tájékoztatott Marci. – Ha érdekel, a vendégem vagy a három napra. Kapsz tőlem belépőt.
Erre kezet fogtunk. Legalább újabb lehetőség, hogy eltereljem a gondolataimat…
*****
    A félhomályos helyiségben csak ketten voltunk. Ő és én. Keze birtoklóan szorított, ajkai újra felfedezték a területeket, melyeken már jó ideje nem barangolt. Forró nyelvének hegyével végig simított nyakam ívén, majd fogait belemélyesztette a bőrömbe. Felnyögtem. Bármi is volt, bármi is van, vagy lesz… nagyon régen nem éreztem ezt a kéjt, a testem pedig pattanásig feszült a vágyakozástól. Éreztem, ahogy ágyéka a fenekemnek nyomódik. Éreztem a merevedését, az erőt az ujjaiban, ahogy a csípőmet markolták… akartam őt. Lüktetett a testem. Halkan felsikkantottam, ahogy Balázs tenyere felcsúszott derekamról a gerincemen át a tarkómig, majd keményen az íróasztala lapjára nyom, s míg egyik kezével tartott, addig a másikkal a szoknyámat tűzte fel, hogy hozzám férjen. Vad volt és szenvedélyes. Olyan, amilyennek már nagyon régen nem éreztem őt. Éreztem, ahogy félre húzza az alsóneműmet, s próbál belém hatolni.
Ekkor riadtam meg az ágyamban. Testem verítékben úszott, s teljes görcsben állt a vágytól. Nyögtem egyet, hogy valahogy kieresszem a gőzt.
Csak álmodtam. Már megint csak álmodtam! Pedig valahol reménykedtem benne, hogy a korábbi volt csupán egy rossz álom, s végre ismét a valóságot élem a szerelmem karjai között. De nem! Csupán az emlékeim, a vágyaim, a testem szükségletei játszanak csúnya játékot velem! Mikor tudok végre túl lépni a múltamon? Szerettem volna újra boldog lenni.
Alig vártam, hogy végre belevethessem magam a kemény fizikai munkába. Nem akartam emlékezni, nem akartam a múltra, Balázsra, a szexre gondolni. Egyszerűen csak fáradtan és üresnek szerettem volna érezni magam!

2015. július 28., kedd

Újabb fejezet



Sziasztok!

Remélem tetszett az első három fejezet. Innentől már vidámabb,
optimistább gondolatok születnek Magda tollából. És remélem magával ragadó lesz számotokra. Kérlek ne hagyjátok kommentár nélkül :)







Tiszta lap… beköszönt a Tavasz!     

  A következő hetek új életszemlélettel, kevesebb negatív gondolattal, pozitív megerősítésekkel, közösségi háló tudatos kerülésével és munkával teltek. Így hamarosan azon kaptam magam, hogy Március közepét mutatja a naptár.
Az eddigi önostorozás, szipogás és panaszáradat mellett nem volt időm bemutatni a családomat. Törzsgyökeres soproninak vallhatjuk magunkat, hiszen a családom legtöbb tagja már a második világégés alatt is itt élt és dolgozott. És negyedik generációként büszkén vallhatom, hogy egy szervező és tereprendező dinasztia sarja vagyok. Évtizedek óta a családom keze munkájától szépülnek a környék parkjai, magán kertek és udvarok, de érkeztek megbízások szállodáktól és éttermektől is. Hiába lett szoros a verseny a kétezres évek elejére, valahogy sosem unatkoztunk egyik évben sem. Gyakorlatilag Márciustól- Novemberig tele voltunk megrendelésekkel, így a téli időszakban a család pihenni szokott. Anyám kezelte a megrendeléseket, apám az áru és kellék beszerzést, közösen pedig végrehajtották a kivitelezést. Mióta járni tudtam és volt szabadidőm, mindig magukkal vittek, így gyakorlatilag bele nőttem a munkába, s álmomból felkeltve is meg tudtam mondani, hogy mikor mit és mivel lehet összeültetni, átültetni, nyesni, nyírni, fazonírozni. A középiskola kiválasztása magától értetődő volt. Kertészetire jelentkeztem. Csupán az alatt a négy év alatt támadtak kétségeim, hogy valóban folytatni szeretném-e a családi bizniszt… Megkaptam az esélyt arra, hogy bizonyítsak, s elmehettem főiskolára tovább tanulni. Természetesen szabadidőmben továbbra is besegítettem. De láttak bennem írói potenciált, így lassan megbékéltek azzal, hogy más úton járok. Büszkék voltak rám. Ezután beütött a krakk, és megjelent az életemben Varga Balázs. A végét pedig már ismeritek. Gyakorlatilag minden összeborult az életemben, s már azt sem tudtam mihez akarok kezdeni magammal. De, ha őszinte szeretnék lenni, és már miért ne akarnék, valahol hiányzott az életemből a csend, a nyugalom, a madár csicsergés, a természet és a nedves föld illata. Az a megnyugtató, semmivel össze nem téveszthető érzés, amikor ujjaidat a földbe mélyeszted, s új arculatot adsz a terepnek azzal, hogy virágokat és cserjéket ültetsz oda.
Ott voltam huszonöt évesen, közel a huszonhatodikhoz, és fogalmam sem volt, hogy mit akarok az élettől. Annyi tervem volt már, és élethelyzettől függően mindig változott. De ennyire az alapokról már nagyon régen kezdtem a dolgot. Beismerem azért jobban éreztem magam, hogy másra koncentráltam. A főszerkesztő asszony is elégedettebb volt velem, bár még mindig noszogatott, hogy tudok ennél jobbat is!
Apám hétvégén nagy hírrel fogadott a reggelinél. Szendrő Péter, a Szendrő Borászat és Fogadó tulajdonosa végre rászánta magát, hogy megcsináltassa az épület előtti előkertet és telefonon időpontot egyeztetett egy megbeszélésre. Édesapám már nagyon régóta fente erre a munkára a fogát. Igazi kihívásnak tekintette. Nem csupán azért, mert Szendrő úr nehéz eset volt, hanem mert rengeteg fantáziát látott a telekben az elhelyezkedése miatt. Emiatt komoly látványtervek várakoztak egy eldugott mappában apám laptopján.
  -Na végre – mosolygott anyám reggel mikor belekortyolt a kávéjába. – Mi ütött Péterbe?
  -Azt mondta idén több eseménynek is helyt ad a fogadó, és a feleségével úgy döntöttek ideje belevágni, amiért már legalább két éve rágom a fülüket az összejöveteleken.
  -Nocsak. Vajon milyen eseményekre gondolhatott?
  -Nem tudom, majd kiderül. Talán beszélnek róla – vont vállat apám.
  -Gondolom most, hogy a helyi iparkamara elnökségébe választották, szeretne még jobb benyomást kelteni – fűztem hozzá a müzlibe kanalazva. Nem volt semmi rosszindulat a hangomban, hiszen semmi bajon sem volt a családdal. Sőt, Szendrő Marcellt, az „örököst” az általános iskolából és családi összejövetelekről ismertem is. Négy évvel volt idősebb nálam. Volt, amikor megvédett azon felsőbb évesekkel szemben, akik a kisebbeken, köztük rajtam is, ki szerették volna élni kisebbségi komplexusaikat! Ez az ostoba hierarchia mindenhol meg van, sosem menekülhetsz előle. Az már azonban rajtad és a kiállásodon múlik, hogy a vonal melyik oldalára kerülsz. Mondanom sem kell, én valahogy sosem voltam olyan szerencsés, hogy megmenekültem volna a szekálódások elől. Elbújni sem tudtam. Sem az egyéniségem, sem a magasságom nem engedte. Az igazságérzetem és a szám mérete pedig túlzottan is fejlett volt ahhoz, hogy csak úgy magamban tartsam a véleményemet, sok-sok ember rosszallását és negatív figyelmét kivívva ezzel. Szerencsére Marci egy darabig ott volt. Utána már csak magamra számíthattam. A két család gyerekkorunkban nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy talán esetleg több is lesz közöttünk, mint barátság. De egy tízen akárhány évesen esetlenül elcsattan csókon kívül, csak barátok voltunk. Valahogy egyikünk sem látta meg a másikban az igazit, de még a szenvedély szikrája sem lobban fel. Csak jókat beszélgettünk, ugrattuk egymást, aztán idővel a főiskola alatt és arra az ominózus két évre elveszítettük egymást. A közösségi hálón azért néha beszélgettünk, de semmi több. Valahol örültem a hírnek, hogy újra találkozni fogunk személyesen. Talán vissza adhatja a hitemet a férfiakba, még ha csak baráti szerepben is.
És akkor még nem is sejthettem, hogy ennél többet fog tenni értem…

2015. július 27., hétfő

Az átírt regény első három fejezete

Sziasztok!

Végre itt vagyok! Most már van mit publikálni. Még pedig a regényemből egy vagy két fejezetet :) Korábban írtam már nektek, hogy át szeretném írni a korábbi regényt, mert már annyira elhúztam a sztorit, mint jó háziasszony a rétestésztát. És mivel fogalmam sem volt, hogy mit szedjek ki belőle, így "kicsit" átírtam, hogy ne legyen olyan szerteágazó, és túlzottan személyes vonatkozású. Kíváncsi leszek a véleményetekre.
Úgy éreztem ezt az első három fejezetet egybe teszem fel, hogy ne "szenvedjetek" olyan sokáig, amíg Magda depresszióban fetreng. Ígérem, ezek után már elindul belőle kifelé...
És végre a címe is megvan!

"Csak azért és boldog leszek!"



A szakadék szélén

  Január volt, igen, pontosan év eleje, amikor az embernek éppen, hogy telve kellene lennie megújult energiával, elméje lüktet a rengeteg megvalósítandó tervtől, tiszta lappal indulhat. Igen, tiszta lappal, bármit is követett el korábban.
  Mindezt nem mondhattam volna el magamról, miközben az ágyon lévő bőröndbe pakoltam a holmimat. Ruhaneműk, kiegészítők, pipere cuccok (már ha a hajkefe, egy üveg parfüm és annyi sminkeléshez használatos eszköz, ami egy kiszuperált bársonyból készült kis szemüvegtartó tasakba elfér, annak nevezhető). Minden más nem az enyém volt. Felmerülhet a kérdés, hogy mégis ki az az elvetemült, aki Újév második napján bőröndbe csomagol. Nos! Kettő válaszom is van. Az egyik, aki a Szilvesztert wellness szállodában töltötte. A másik, akit éppen kirúgtak egy kapcsolatból. Szerintem felesleges megkérdezni, hogy én vajon a kettő közül melyiket képviseltem. Összerángattam a cipzárt a gurulós bőröndön és egyetlen szó nélkül kiléptem az előszobába, hogy felvegyem a kabátomat és a sapkámat. Nem jött utánam. Csak állt a teraszajtó előtt és figyelte a havas tájat. Azt hiszem nem akarta látni, ahogyan távozom az életéből, pedig ez az ő kívánsága volt.
  -A kulcsaidat kérlek, csak hagyd az előszoba szekrényen – hallottam meg hirtelen a hangját. Még mindig nem fordult meg. Teste úgy árasztotta magából a feszültséget, hogy a sarokban álló karácsonyfa izzói maguktól is felvilágolhattak volna. Két karját összefonta a mellkasa előtt, széles vállain az izmok nagyon feszesek voltak a szürke pulóver alatt. Egyértelmű volt, addig nem fog elmozdulni onnan, vagy bármit is tenni, amíg be nem csukódik utánam a családi ház ajtaja.
  -Balázs… - de nem mozdult. Mélyet sóhajtottam és elindultam.
Kicsit remegett a testem, ahogy kiléptem a házból. A taxisofőr közeledtemre kiszállt a volán mögül és kinyitotta a csomagtartót a bőröndömnek. Beültem, bemondtam a címet, s még egy utolsó pillantást vetettem a sárga falú, piros cseréptetős házra, ahol életem elmúlt két évét töltöttem. Hirtelen ragyogónak tűnt, már-már földöntúli fény vette körül, s minden porcikám sikoltozott, hogy el kellett onnan mennem. Abból az álomból, abból a csodás álomból… pedig koránt sem volt már álomba illő az életünk. Az elején még igen. Véget értek a tanulmányaim a főiskolán, megismerkedtem Varga Balázzsal, a sikeres építési vállalkozóval, életemben először igazán szerelmesnek éreztem magam, és úgy éreztem viszont szeretnek. És ennek most vége? Mi történt? Igyekeztem visszaemlékezni az utóbbi néhány hónapra. Mi változott? Elhidegült tőlem. De miért? Mit követtem el? Vagy mit nem követtem el? Pocsék érzés volt, amikor reggel felém fordult és kimondta azt a mondatot, amitől minden embernek görcsbe áll a gyomorszája, ha a párja ezzel indít: - Beszélnünk kell.
  Jobban mondva nem is gyomorgörcs, inkább a közelében járok, hogy gyomorszájon rúgásként jellemezném. Majd jött a folytatás…
  - Magda. Én, úgy szeretlek, mintha a húgom volnál.
Na puff! Azt hiszem ez az utolsó, amit hallani akarsz attól az embertől, akivel le akarod élni az életedet, és korábban még a meg nem született gyerekeitek neveit is kitaláltátok! Miként reagál ilyenkor egy nő? Inkább másként teszem fel a kényes kérdést. Miként reagálhat erre a mondatra az, aki azt hiszi, hogy az első komoly szerelem örökké tart? Vannak sejtéseid? De azért elárulom. SZARUL! Meglehetősen szarul! Tapasztalatlan fejjel, akaratunkon kívül, képesek vagyunk hatalmat adni a férfi kezébe azzal, hogy ha a következő mondat kicsúszik a szánkon…
  -De én még mindig szerelemmel szeretlek!
Na tessék!
Későbbiekben rá kellett jönnöm, hogy ilyet egyszerűen nem szabad a pasi képébe vágni! Tilos! Mégis mit gondolhat? Hosszú közveleménykutatást követően kiderítettem, hogy nem sok jót. Egy ilyen, fentebb említett átlátszó hazugságra nem így kell reagálni! Mert valójában mit is jelent ez az ominózus mondat? Tulajdonképpen egy árnyaltabb megfogalmazása annak, hogy már nem szeretlek, szakítani akarok veled, de nincs elég vér a pucámban ahhoz, hogy ezt nyíltan a szemedbe mondjam!

 Ő ismét mélyet sóhajtott, de nem válaszolt rá semmit. Olyan volt, mintha a gyomrom egy jeges marok fogta volna satuba. Félelem! Most mi lesz? – érzés. És amikor az ember lánya valahol mélyen tudja, hogy ennek így nem sok értelme van, s az érzelmek kavalkádja mögül kiszól a Józan Ész… onnantól nincs visszaút!

  -Szerintem tartanunk kellene egy kis szünetet. Csak, hogy el tudjuk dönteni mit is érzünk egymás iránt. Vajon hiányzunk-e annyira a másiknak, hogy folytassuk – és nem hittem el, hogy ezek a szavak az én ajkaimat hagyták el abban a szobában, azon a Januáron. Amikor az érzelmesebb részem felfogta, hogy mi történt, legszívesebben leharaptam volna a saját nyelvemet! Vissza akartam szívni! Semmissé tenni!  Tovább szenvedni egy kapcsolatban, csak azért benyelve minden bunkóságot és jegesen hideg megnyilvánulást Balázs felől, mert nem akartam egyedül maradni? Ez marhaság! Magda ébredj fel!
  -Nem. Én nem szünetet szeretnék tartani. Én azt szeretném, hogy ha vége volna és elköltöznél.
Magda, ne állj neki könyörögni! Ne merészeld! Az megalázó! Te büszke nő vagy, az Isten szerelmére, ki ne mond, hogy még mindig szereted!
Hallgattam a belső hangra. Ugyan olyan hangerővel üvöltött a fülembe, mint mikor arra ösztönzött, hogy végre kimondjam, tartsunk egy kis szünetet. És jól tettem. Bár akkor, ott abban a pillanatban őrültségnek véltem.
-Hidd el Magda. Jobb lesz, ha befejezzük, és békében elválunk. Ez még a jobbik eset, mintha évek múltán csalódsz bennem és üvöltözve hagyjuk faképnél egymást.
-Lehet – bólintottam.
Alaptermészetemmel ellentétben a csendes belenyugvást választottam. Visszavonulót fújtam, pedig legszívesebben a törés-zúzást kívántam, hozzá akartam vágni valamit, teljesen mindegy, hogy mit, csak fájjon neki, és a fejére olvastam volna olyan dolgokat is, amiket megtett és nem tett meg. De visszafojtottam. Megsemmisülten ültem és bámultam magam elé. Minden ízemben remegtem. Sőt! Kimondottan vacogtam. Citerázott a fogsorom, pedig meleg volt abban a szobában.
-Jól vagy?
Volt képe megkérdezni. Aggódott? Vagy, talán a sápadtságom ijesztette meg?
-Nem éppen, de azt hiszem, hogy ez ilyenkor normális – a hangom színtelen volt, a tekintetem üveges. Azon küzdöttem, hogy elő ne törjenek a könnyeim. Azt az élvezetet nem akartam megadni neki, hogy sírni lásson, miközben szakít velem. - Azt tudnod kell, hogy még mindig szeretlek.
A rohadt életbe! Nem meg mondtam, hogy fogd be? Ez aztán szánalmas! Gratulálok! Most szánalmat fog érezni irántad, és azt hiszi majd, hogy nála jobb nem is létezik a földön.
-Sajnálom Magda. Megértem, mert az első komoly kapcsolaton nehéz túltenni magunkat. Én is tudom. De ez nem fog működni köztünk tovább. – valami különös mosolyszerűség bujkált keskeny szája szegleteiben, majd végül kiköltözött az arcára. - Majd túllépsz rajtam.
Én megmondtam!      
Nem tehettem mást, beletörődtem a vereségbe.
-Egy dolgot had kérdezzek meg. Más nő van a dologban? Megismertél valakit? Tudni szeretném. Tudnom kell.
-Nem. Nincsen más nő az életemben – rázta meg a fejét.
-A kapcsolatunk alatt egyszer sem csaltál meg, ugye?
-Nem.
-Értem. Én sem – mondtam.
-Tudom – bólintott.
Nem tudom, hogy miért akartam megnyugtatni a felől, hogy sosem léptem félre. Teljesen mindegy volt már akkor. Se jó pontokat nem szereztem vele, és a véleményét sem változtatta meg. A döntése végleges volt, és azonnali hatállyal életbe is léptette. De büszke voltam magamra, mert a saját lábamon távoztam. Mélyet sóhajtva homlokomat a hűvös üvegnek támasztottam és még mindig képtelen voltam sírni. Egyszerűen megrekedt bennem. Mire kifizettem a taxit és felküzdöttem a csomagomat szüleim lakásához, az elfojtott indulat és érzelmek kemény gombóccá sűrűsödtek a toromban. Édesanyám nyitott ajtót. Nagy barna szemei kikerekedtek a csodálkozástól.
  -Magda! Hát te?
  -Szakított velem – mondtam nemes egyszerűséggel és végre kitört belőlem a keserves zokogás.
Sokáig nem faggattak a szüleim. Bölcsen belátták, az a legjobb, ha magamra hagynak, hogy kipihenjem magam. És talán majd utána beszédesebbé válok. Ismét birtokba vettem régi szobámat, ahol már közel másfél éve szinte meg sem fordultam, s úgy ahogy voltam, belezuhantam a sötétségbe… és a jótékony felejtésbe… 

Kedves Sors! Húzzál te a sunyiba!
  Nem engedhettem meg magamnak, hogy összetörjek. Túlságosan sok minden függött attól, hogy mennyire bírok helytállni bizonyos helyzetekben. Nem több múlt azon az időszakon, mint a jövőm további alakulása, és az anyagi helyzetem megszilárdítása. Sopron kisvárosnak minősült, a végzettségemnek megfelelő munka nem sok akadt, és ha nem akartam elköltözni, meg kellett ragadnom minden adódó lehetőséget. Próbaidős újságíró voltam egy helyi hetilapnál a Sopron-hírnél. Csupán December óta dolgoztam ott, és nem engedhettem meg magamnak, hogy magamba zuhanjak. Talpon kellett maradnom, és bebizonyítanom, hogy egyedül is képes vagyok boldogulni. Balázs mindig is óva intett attól, hogy ilyen munkát vállajak, mert szerinte hiába volt tehetségem az íráshoz, nem voltam elég alapos és kitartó az újságíráshoz. Az elején még elhittem neki. Félni kezdtem a rám bízott feladatoktól, félve adtam le a piszkozataimat Elvirának, a főszerkesztőnek, és ez sajnos vissza is ütött. Nem volt velem megelégedve. Ugyan azokat mondta, mint Balázs. Felületes, lapos, szokványos. Hol van a tűz? Hol van a lendület? Ezeket kérdezte legutóbb is, amikor olyan egyszerű dologról kellett írnom, mint a karácsonyi vásár. De ő legalább még hozzátette, mikor a csupa pirossal javított nyersanyagok elém tolta: - Magdolna, tudsz te ennél jobbat is!
Igen, valóban tudtam… valamelyest. Valahogy átcsúszott a rostán, és nyomtatásba adták. De valahol a lelkem mélyén egy hang azt súgta, hogy igenis, ennél sokkal, de sokkal jobb vagyok. Jó eredménnyel végeztem a főiskolán, a tanáraim támogattak, rendszeresen publikáltam az iskolai lapban. Azért mentem abba az iskolába, mert úgy éreztem, írói pályára szánt a sors. De akkor hová tűnt a lelkesedésem? A lendület? A céltudatosság? Azért vettek fel, mert a beküldött cikkeimben láttak elég fantáziát. Mi a fene történt?
  Ezen tűnődtem a kedvenc teázómban ücsörögve, és bámultam ki az ablakon. Az egyik nagyon jó barátnőmet vártam. Tudtam, hogy segítségre van szükségem, támogatásra ahhoz, hogy talpra álljak. És nem utolsó sorban, ki akartam adni magamból a keserűségemet, fájdalmamat. És mi lett volna jobb megoldás erre, mint egy jó barátnak szidni az exet? Hamvas Lili alacsony termetű, mosolygós jelenség volt, és kicsit különleges, fiúsan rövid szőke hajával, de mégis vonzó volt macska vonásaival és csillogó zöld szemével.
  -Boldog Új évet! – mosolygott rám miközben levette hosszú fekete szövetkabátját, majd helyet foglalt velem szemben. Láttam rajta, hogy a széles mosoly mögött óvatosság bújik meg. Egyelőre halványlila fogalma sem volt arról, hogy pontosan milyen állapotban vagyok, így azt sem tudta, hogy hogyan közelítsen hozzám. Ismert már annyira, hogy tudja, kiszámíthatatlan vagyok.
  -Neked is – eresztettem meg egy halvány mosolyt, onnantól fogva pedig, hogy jobban szemügyre vett, karikás szemem és sápadt arcszínem már mindenről árulkodott.
  -Bocsánat, javítom magam – fújt egyet. –Boldogabb Új évet kívánok. Gondolom mesélni, szeretnél róla.
  -Ha nem terhellek meg vele túlzottan.
  -Velem bármikor beszélhetsz.
Ez megnyugtató volt, így sokáig nem is kerteltem. Elmondtam neki mindent. Még az előjeleket sem hagytam ki belőle. Figyelmesen végighallgatott, egyszer sem vágott közbe, ami tőle meglehetősen szokatlan volt. Lili mindig is szókimondó volt. Pontosabban előbb beszélt és csak utána gondolkodott.
Olyannyira hallgatott, hogy a végén már én kérdeztem rá, hogy mi a véleménye. Ő mélyet sóhajtott, időt nyerve belekortyolt a teájába, végül rám emelte macska szemeit.
  -Nézd Magda. Ha őszinte akarok veled lenni, márpedig az akarok lenni, mert jó barátodnak tartom magam, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy én már fel voltam készülve, hogy egyszer csak szélnek ereszt.
Félrevert egy pillanatra a szívem.
  -Hogy mi? Miért?
  -Nagyon megváltoztál az utóbbi néhány hónapban.
  -Ezt, hogy érted? – kérdeztem, bár nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy hallani szeretném a választ. Tudod, az a kis belső hang, ami figyelmeztetni szokta az embert, hogy most még megállhat. No és persze, amire nem szoktunk hallgatni…
  -Kifordultál önmagadból. Aláírom, Balázs az elején még a legjobbat hozta ki belőled. Tényleg. Alig jártál a földön, csillogott a szemed, szárnyakat kaptál. Természetesen ezek után szokott jönni a zuhanás. Kezdett rád telepedni. A tulajdonának tekinteni….
  -Ugyan!
  -Sajnálom Magda, te kérdezted, ez az igazság. Nem járkáltunk el sehova. Mindig vele voltál, mintha összenőttetek volna. Utána ő ugyan elmászkált, de te nem. Kezdtél magadba zárkózni, megfásulni. Olyan voltál, akár egy élőhalott.
Ahogy hallgattam őt, egyre jobban szégyelltem magam. Képtelen voltam beismerni magamnak, hogy igaza volt. Valahol én is éreztem, hogy megszürkültem.
  -Lehet, hogy ez volt a baj? Már nem voltam ugyan az a nő, akibe beleszeretett? Talán, ha megint megtalálnám önmagam?
  -Jézusom, nem! – néhány kíváncsi pillantást magunkra vontunk Lili kirohanásával, de hamar a saját dolgukkal foglalkoztak ismét.
  -De…
  -Magda, nem! Miért ragaszkodsz hozzá? Szakított veled. Még gondolkodási időt sem fogadta el, amit felajánlottál. Azonnali hatállyal el kellett költöznöd. Szerinted, ha még volna esélyed nála, ha még érdeklődne irántad, nem hagyott volna valami kiskaput? Ő minden hidat felégetett.
  -Könyörtelen vagy – mondtam végül a könnyeimmel küzdve. Összeszorítottam a fogaimat és a mennyezetet bámultam, hogy eltűnjenek a könnyeim. Annyira, de annyira nem akartam sírni. Sírtam már eleget az utóbbi hetekben.
  -Magda, én csak segíteni szeretnék – mondta Lili a bögréjébe bámulva. – Sajnálom. Ne haragudj…
  -De miért pont úgy, hogy szemrebbenés nélkül lerombolod az illúzióimat? – kérdeztem csendesen.
  -Miért? Akkor egyszerűbb volna számodra, ha mindenben egyetértenék, bólogatnék, mint azok a bugyuta kutyák az autók kalaptartóján, és azzal traktálnálak, hogy igen, persze, minden rendbe fog jönni. Ez csak egy kis mélypont, és biztosan szerelmes még beléd, csak időre van szüksége harminckét évesen mielőtt végleg elkötelezné magát?
  -Hát….egyszerűbb volna – motyogtam.
Újabb mély, fájdalmas sóhaj Lili részéről. Megdörgölte a szemei. Tudtam, hogy most legszívesebben visszaszívta volna mindazt, ami az utóbbi tíz percben elhagyta a száját, de valahol mégsem bánta a dolgot.
  -Lili, az életem éppen darabjaira hullott, és csak egy kis együttérzésre vágytam. De te e helyett, jöttél egy pöröly kalapáccsal és még azt is szétzúztad, ami megmaradt. Köszi. 
  -Magda, ne haragudj. Sajnálom és hidd el, hogy nekem is fáj, de meg kellett mondanom. Várj, most meg hová mész? – riadt meg, mikor felálltam.
  -Csak a mellékhelyiségbe. Összeszedem magam. Mindjárt itt vagyok.
Lementem a kis kanyargós lépcsőn, ami a pince szinten lévő vizesblokkhoz vezetett. Ahogy belepillantottam a tükörbe, szomorúan konstatáltam, hogy úgy nézek ki, ahogy éreztem magam. Szörnyen! Zilált barna haj, papírszerű bőr, sötét árkos szemek. Lilinek abban igaza volt, hogy úgy festettem, akár egy élőhalott. A szarabbik fajtából. Nehéz volt beismerni, de tulajdonképpen mindenben igaza volt. Elejétől a végéig. De valahogy mégis jó volt arra a közhelyre gondolni, hogy a remény hal meg utoljára. Mert mi van, ha eltelik egy kis idő, és rájön, hogy mekkora bakot is lőtt azzal, hogy szakított velem? Mi van, ha hamarosan felhív, hogy újra szeretné kezdeni? Mi van, ha mindez csak egy rossz álom és mindjárt felébredek? Néhány mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam.
  -Igen, ez csak egy rossz álom.
Kicsit rendbe szedtem magam és visszamentem a teázóba. Lili már kabátban állt a pultnál és éppen fizetett. Hóna alatt az én cuccaimmal.
  -Mi történt? – kérdeztem átvéve tőle a kabátomat és a táskám.
Zöld szemei kicsit riadtak voltak, ahogy átvette a visszajárót és elköszönt.
  -Nos… az a helyzet, hogy jobbnak láttam, ha távozunk. Itt van Balázs – Lili alig észrevehetően elkapta a karomat mikor látta, hogy körbe szeretnék nézni. – Várj egy kicsit. A helyzet az… - újabb mély sóhaj. – Szóval a helyzet az, hogy nincs egyedül.
Egy pillanatra megfordult velem a világ. Ez nem csak egy rossz álom volt. Átcsapott rémálomba! És egyértelmű volt, hogy még nincsen vége.
  -Úgy érted, hogy nővel van? – Lili bólogatásától még a gyomrom is felkavarodott. – Hova ültek le?
  -Magda…
  -Nyugodj meg, még nem készültem fel, hogy ezzel szembesüljek. Csak válaszolj – vannak olyan helyzetek, amikor ott a lélekjelenlét. És különös módon ez olyan helyzet volt. Régen éreztem magam ennyire kimértnek és józannak. Minden érzékszervem éles volt. Azt hiszem, ezt hívják túlélési ösztönnek!
  -Az egyik sarokba. Távol a kijárattól.
Mélyen a fejembe húztam a sapkámat, felvettem a kabátomat és elindultunk a kijárat felé. Koncentráltam. Bal-jobb-bal-jobb-bal-jobb… ott is van az ajtó. Nyugi Magda. Mindjárt kiérsz. Csak nyugalom.
Lili megérezhette, hogy mi játszódott le bennem, mert óvatosan belém karolt, és finoman tartott, készen arra, hogy kirántson az ajtón, ha mégis megkísérelném, hogy körbenézzek. Hálás voltam neki a törődésért. Én akkor már csak a túlélésre játszottam. Azt érzékeltem, hogy mozog a szája, de a fülemben dübörgő vérnyomásomon kívül semmit sem hallottam.
Sikoltott a lelkem és fájt a mellkasom. De gépiesen haladtam hazafelé. Lili megállt, maga felé fordított, két tenyere közé vette az arcomat és mélyen a szemeimbe nézett.
  -Leüljünk egy kicsit? – ezt már hallottam.
  -Ne. Csak haza akarok jutni. Nem érzem jól magam.
Lili haza kísért és átadott a szüleimnek. Szégyenszemre. Te jó ég! Ennyire sokkos állapotban voltam? Úgy, ahogy voltam bevonultam a szobába és összegömbölyödtem az ágyon. Mire bejöttek hozzám, már zokogtam.  Valaki lehúzta rólam a csizmáimat és igyekeztek kihámozni a kabátomból. Az anyám volt az. Belé kapaszkodtam, ő átölelt és csak zokogtam és zokogtam.
  -Megölöm – hallottam anyám hangját.
  -Sajnálom. Nem is gondoltam, hogy ugyan abba a teázóba jön – szólt Lili. – Annyira kicsi az a hely, és annyi más hasonló szolgáltató van még a városban…
  -Nem a te hibád Lili – hallottam apám hangját. – Menjél csak nyugodtan. Vigyázunk rá.
  -Rendben. Holnap megpróbálom felhívni azért, hogy hogy van.
  -Szerintem sírás után kialussza magát. A kezdeti sokk után pedig jobban lesz – biztos voltam benne, hogy éppen kiengedi a lakásból, mert távolról úsztak felém a szavak.
Nem kellett sok idő hozzá és álomba sírtam magam…. A szakadék magába nyelt.

A mélypont
   Másnap, ébredés után sem tudtam elhitetni magammal, hogy mindaz, ami az emlékeimben élt csupán egy rémálom foszlányai voltak. Ahhoz túlzottan is fájt. Ott dübörgött a fejemben…. Balázsnak új nője van! De mióta? Miért? Ki az? Csinos? Vajon már képben volt, mielőtt szakítottunk? Miatta szakítottunk? Csak úgy száguldoztak a kérdések. Már szédültem tőlük. De az is lehet, hogy a szédelgés csak a rengeteg sírástól volt.
  Csak ültem az ágyam közepén és bámultam magam elé. Ott voltam ahonnan elindultam. A szüleimnél, megtépázott önbecsüléssel, összetörten. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Miként tovább?  Egyáltalán volna értelme tovább menni? Na, jó, álljunk csak meg! Ne is gondolj arra, hogy feladod! Megszólalt lelkemben Józan Ész! Vitatkozni szerettem volna vele, hiszen ha ő nem szól közbe, és nem ad idióta mondatokat a számba, talán még mindig Balázs házában volnék, és éppen reggeliznénk! Ahelyett, hogy a régi ágyamban gubbasztanék összetört szívvel!
  -Ezzel azért vitába szállnék! – jött a kontra Józan Észtől. – Emlékezzél csak vissza arra az állítólagos fene nagy boldogságra.
Próbáltam, de nem ment. Se szex, se csók, még álmában sem ölelt magához! Mit is sírok vissza?
  -Basszs, de akkor is egyedül vagyok! Eldobott, megtiport…. Tulajdonképpen megalázott a nőiességemben! – motyogtam magam elé.
  -Igen, ebben igazad van. De az rajtad múlik, hogy mit kezdesz a helyzettel!
  -Ezt, hogy érted?
  -Mindent előröl, kezdhetsz. Újjá építheted saját magadat, ha úgy tetszik. Tiszta lappal indulhatsz. Van éppen elég cél előtted. Végül is csak nem akarsz összetörten a szüleid nyakán gubbasztani, igaz?
Ebben bizony volt valami. Igazat kellett adnom Józan Észnek. Valamit kezdenem kellett magammal. Kimentem a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. Utána bekapcsoltam a számítógépet. Az utóbbi időben kicsit kivontam magam az információ áradatból. Semmi kedvem sem volt mások öröméről és boldogságáról tudomást venni. Fájt a tudat, hogy attól még, hogy nekem rossz, a világ nem szűnt meg forogni. Erre rá kellett ébrednem, mikor betöltődött a közösségi portál hírfolyama. Miért van az, hogy ha az ember pocsékul érzi magát, mindig megtalálják azok a dolgok, amik újabb kis tüskéket szúrnak amúgy is fájó lelkébe? Barátok, ismerősök szerelmi vallomásai a párjaiknak, baba fotók, eljegyzési hírek…blablabla…! Mégis hogyan építsem újjá saját magam, ha még annak sem tudok örülni, hogy legalább más boldog? Ki akartam lépni a közösségi oldalról, de valami nem engedte. Valahonnan hátulról érkezett egy apró kis sugallat. Na! Gyerekek, jegyezzétek meg. Arra, ami hátulról jön, sose hallgassatok, mert csak sírás lesz a vége! Rá kellett ébrednem, hogy egy közösségi oldal, ahol bárki bármit megoszthat bárkivel, rejt veszélyeket és izgalmakat egyaránt. Főként, ha nyomozni szeretnél valaki után. És az a valaki a volt szerelmed. Mély levegőt vettem és a keresőbe bepötyögtem Varga Balázs nevét. A vészcsengő még mindig ott csilingelt a fejemben, hogy hagyjam abba, amit művelek. Szándékosan ne bántsam magam. Mert nagyon is jól tudtam, hogy ennek bizony fájdalom és újabb sírás a vége. Azt hiszem hasonló helyzetben ezzel mindannyian tisztában vagyunk. De lányok! Most komolyan! Ti mit tennétek ugyan ebben a szituációban? Biztos vagyok benne, hogy elenyésző az a hányad, aki magasról tesz a dologra, éli tovább világát, vagy két laza egér kattintással kitörli az ismerősei közül a gazembert, aki összetörte a szívét. Én azonban abba a százalékba tartozom, aki kattint, és remegő szívvel várja, míg betölt az illető adatlapja. Megremegtem, mikor megpillantottam a profil képét. Megváltoztatta. Korábban a közös képünk volt fent. Ugyan az, mint nekem. Azt hiszem egyértelmű volt, hogy nem fogja fent hagyni. Miért is tenné. Teljes takarítás! Kidobjuk a régit, hogy helyet csináljunk az újnak. Nekem is azt kellett volna tennem. Ehelyett még mindig fent voltak a fotóalbumok a közös élményekről.
  -Na Magda? Elég volt? – szólt Józan Ész odabentről. – Láthatód. Kitörölt az életéből.
  -Igen, látom. De ki lehet, az új nő? – ez volt az, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Senkit sem hagyott volna. Felkészültem erre? Fel lehet egyáltalán erre készülni? A kisördög továbbra is sugdosott. – Nézd meg a képeit. Nézd meg töltött-e fel újakat. Hátha rajta lesz a nő is! Gyerünk! Mire vársz még? Gyerünk!
Szabályosan skizofrénnek éreztem magam, ahogy a józanabbik és a kíváncsibb énem felváltva, néha egymás szavába vágva győzködött a maga igazáról. Végül a Kíváncsi Kisördög egyetlen laza mozdulattal a háttérbe lökte Józan Észt, én pedig kattintottam az üzenő falra, hogy lássam milyen újdonságok történtek Balázs életében. Csak görgettem és görgettem. Néhány kedvenc zeneszám, Újévi jókívánságok a barátoktól és az üzletfelektől. Néhány új ismeretség. Itt megálltam! Hohó! Talán itt. Négy új ismeretsége volt ex páromnak. Három idei volt, de egyik sem nő. Egy pedig még tavaly novemberi. Ő volt egyedül nő. Daninger Veronika. Újabb kattintás. Adrenalin szintem megemelkedett… adatlap. Nocsa-nocsak, marketing menedzser egy építtető cégnél. Meg is van a közös pont. De ez még nem jelent semmit. Balázs mindig is szerette a szakmában bővíteni a kapcsolati tőkéjét. Az is negatív irányba billentette a mérleget, hogy a nő budapesti volt. Fényképek… katt …és természetesen csak azokat láthattam melyeken szerepelt. A többit csak az ismerősei nézhették meg. Ez mindig így működött. A nyomozásnak ez véget is vetett. Legalábbis én így gondoltam, amíg be nem töltődtek a képek. Szakmai napok, családi-baráti programok megörökített pillanatait láttam. Ekkor megpillantottam. Igen, kétségtelen. Széles vállak, barnított bőr, hatalmas barna szemek és az a sármos mosoly. Az a férfi, aki az egyik képen hátulról átölelte őt, nem volt más, mint Varga Balázs! A szívem kihagyott egy ütemet. Ez nem éppen baráti vagy üzleti közeledésről árulkodott. Ahhoz túl intim volt a póz! Kicsit oldalvást álltak, Balázs összefonta kezét Veronika hasa előtt, ő pedig Balázsén nyugtatta két karját. Kinagyítottam a képet. Szemeik ragyogtak. Azt hiszem a boldogságtól és némiképpen az alkoholtól. Valamelyik női közös ismerősük töltötte fel a képet és kommentárt is fűzött hozzá:
  -Nikám! Csak, hogy meg legyen örökítve a boldogságod! – és még egy mosolygós jelet is tett a végére.
  -Köszönöm Ildi! Reménykedem benne, hogy összejön! – Veronika válaszát is egy mosolygós, majd egy kacsintós jel követte.
  -Szorítok érted! – újabb kacsintós fejecske Ildikó hozzászólása mögött.
A gyomrom egyre jobban remegett, a szívem zakatolt. Nem is annyira csak a kép és a szöveg láttán. Sokkal inkább a datálás miatt! Múlt év Decembere. Még pedig az a szakmai találkozó, amire Balázs elmondása szerint mindenki kollégákkal érkezik. A család és élettársak otthon maradnak, mert elég számukra az, ha túl élik azt a száraz sablonos szöveget, amit oktatásként szoktak tartani az ilyen találkozókon! Nos! Gratulálok! Nekem is úgy tűnt, hogy nagyon untatta a szakmai találkozó!
A további gondolatsorokat inkább nem vetném papírra, mert nyomdafestéket nem tűrő dolgok jutottak eszembe, játszódtak le a fejemben, és hagyták el az ajkaimat! 
Csak, hogy ne bolonduljak meg a kép láttán, inkább kerestem egy másikat, hogy anélkül vehessem szemügyre, hogy közben azzal szembesüljek, Balázs megcsalt vele! Akár érzelmileg, akár fizikálisan, akár mindenhogyan, de egyre erősebb volt bennem a gyanú, hogy ez a nő állt az elhidegülés és végül a szakítás hátterében! Találtam egy teljesalakos képet, mely egy baráti nyaraláson készült róla. Szerintem gyanítani lehet, ennél alaposabb képet nem kaphatunk egy emberről, mint amikor bikiniben pózol. Úgy tippeltem közép magas lehet, talán százhetven egynéhány centiméter. Bőre napbarnított volt és feszes, haja egyenes és festett vörös, a tüzes fajtából. Szemeit óriási divat napszemüveg fedte. Combjai hosszúak voltak, izmosak és formásak, lapos hasán finoman kirajzolódtak az izmok. Ami a melleit illeti… szépen kitöltötte azt a neon zöld bikinit! Arca kerek volt, álla picit hegyes, orra pici, kicsit fitos. Mosolya széles volt, s elő villantak gyöngyszerű fogai. Lepadlóztam! Dübörgött a fejemben a tény! Balázs erre a nőre cserélt le! Biztos voltam benne. Ugyan Balázs még nem adta a világ tudtára közösségi oldalán keresztül, de csak idő kérdése volt, hogy szembesüljek vele. De egy nő megérzi. És nagyon nem tetszett a dolog. De mit tehettem volna ellene? Gyakorlatilag semmi közöm sem volt már hozzá. Azt kezdett az életével, amit akart, és azzal, akivel akart! De akkor is fájt! Miért nem tudott őszinte lenni hozzám? Miért nem akart változtatni, hogy jobb legyen? Hogy jobb legyek? Pedig az elején elhalmozott minden földi jóval. Ruhákkal, illatszerekkel, divatékszerekkel és úgy mutogatott, mint más a trófeákat szokta. A végén hagyta, hogy megszürküljek. Már nem dicsért, nem mutogatott, sokszor otthon hagyott „szakmai összejövetel lesz, csak unatkoznál” címmel. Talán már szégyellt. De akkor miért nem ösztönzött, hogy figyeljek oda magamra? Magamtól kellett volna tudnom, hogy már nem vagyok szép? Hogy tennem kellene valamit? Még az is lehet! Miért hagytuk, hogy idáig fajuljon a dolog? – ezek a kérdések cikáztak a fejemben, s minél inkább összehasonlítgattam magam Veronikával, annál jobban belegabalyodtam az önsajnálatba.
*****
  Mire szüleim haza értek, én már megittam egy üvegnyi édes vörösbort és sajnáltam magam a szobám rejtekén. Természetesen dühösek lettek. Nem is csodáltam. Hiába voltam a gyerekük és hiába szerettek tiszta szívükből, mégiscsak vissza robbantam az életükbe, és gyakorlatilag azóta csak pusztítottam magamat. Sírások-rívások, Balázs állandó szidalmazása, miértek keresése, a családi harmónia teljes szétzúzása és természetesen a kimaradhatatlan depresszióba süllyedés. Valahogy nem is csoda, hogy apám megragadott és a zuhanyba ráncigálva rám eresztette a hideg vizet! Mondhatom, szó szerint kijózanító hatása volt! Felsikoltottam.
  -Sanyi álljál le. Ez azért durva – ragadta meg anyám apám vállát finoman.
  -Nem, Edit. Nézz rá. Tönkreteszi magát. Ki kell rángatnunk ebből. Az ital volt az utolsó csepp. Elég volt!
Éreztem, hogy vacogni kezdek. Még Január volt és gyakorlatilag a lakás sem volt éppen túl fűtve, így elég hamar kijózanodtam.
  -Elég volt ennyi, vagy veressem még rád egy kicsit a vizet, édes lányom? – kérdezte apám, miközben elég szúrósan méregetett barna szemeivel.
  -E… elég…elég v…volt – vacogtam a zuhanytálcában csücsülve, miközben körül öleltem a felsőtestem.
Apám elzárta a zuhanyt és vissza akasztotta a helyére a rózsát.
  -Törülközz meg, és ha végeztél, gyere ki a konyhába. Beszélnünk kell – szólt, majd határozott léptekkel kiment a helyiségből.
Anyám nyúlt a törülközőmért, de apám rá szólt.
  -Hagyjad Edit, majd ő megoldja. Gyere te is.
  -De…
  -Kérlek. Gyere – szólt már lágyabb hangon.
Édesanyám oda adta a törülközőt, majd ő is távozott. A hidegtől kétrét görnyedve feltápászkodtam a zuhanyzóban, kibújtam a pólóból és mackónadrágból, az elázott alsó nemükből, majd megtörülköztem. Köntösbe bújtam, hajamra száraz törülközőt csavartam, s nedves ruháimat a mosdókagylóban hagyva kisétáltam a konyhába. Anyám az asztalnál ült, apám a konyhapultnál éppen tea filtert áztatott a kedvenc bögrémbe. A levegő nehéz volt. Vagy csak én éreztem úgy, mintha ültek volna a mellkasomon? Beismerem, egy cseppet azért féltem, bár sejtettem, hogy miről akartak velem beszélni.
  -Ülj csak le – bökött apám a helyemre, majd elém rakta a teát. – Egy ideje már beszélgetünk anyáddal erről a mostani dologról.
  -Melyikről? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna.
  -Arról, ami történt veled, és ahogy érint téged és bennünket. Egyszóval a viselkedésedről. Gyerek, én megértem, hogy fáj. Nagy szemétség volt, amit Balázs veled művelt, de ezzel nem teheted tönkre se a te, se a mi életünket. Gyakorlatilag önpusztításban vagy azóta, hogy haza jöttél.
  -De…
  -Nincs de – szólt csendesen az anyám. – Fáj látnunk amit, művelsz magaddal. Hidd el Magda, én is legszívesebben kiherélném azt a mocskot, amiért ezt tette veled, de tovább kell lépned. Legfőképpen a magad érdekében. Nem állhat meg a Világ! Élned kell az életedet. Fiatal vagy még. Tele reményekkel és rengeteg lehetőséggel. Mellette csak úgy lettél volna. Valami. Mert az biztos, hogy nem Valaki. Elnyomott téged. Megkockáztatom, talán még félt is az egyéniségedtől, és ezért szürkített meg. Hogy továbbra is ő lehessen a valaki.
  -Ezt alá írom Magda – szólt közbe most az apám. – Egy férfi az elején büszke arra, hogy egy gyönyörű és intelligens nő van mellette, amit irigyelhetnek tőle a férfi barátai. De amikor a férfi kicsinyes, akkor egy idő után veszélyeztetve érzi a helyét, mert már nem ő van a középpontban. És te édeslányom, vagy akkora egyéniség, hogy bárkit kiüss a nyeregből magad körül. És ezt egy olyan beállítottságú férfi, mint Balázs, egy idő után konkurenciának érzi. Az ilyen mellé a csendes, okosan társalgó, visszahúzódó szép nő kell, aki tudja, hogy hol a helye a férfi-női szerepkörben – furcsa volt mindezt egy férfi, főként a saját apám szájából hallani. És még nem végzett az okfejtéssel. – Az elején élvezte a dolgot. Később úgy érezhette, hogy elnyomtad őt, így a „legjobb védekezés a támadás” elv alapján úgy törte le a szarvaidat, hogy észre sem vetted, majd szépen lassan a háttérbe szorított.
  -Csakhogy később ráébredt arra, hogy így elrontotta a játékát, már nem működsz rendesen. Valami elromlott. És lehet, hogy most kíméletlen vagyok, de az anyád vagyok és szeretlek, szóval ki mondja meg, ha nem én. Ami elromlott ki kell dobni. Balázs sosem volt a „javítsunk meg dolgokat” elmélet híve. Hiszen mindig volt pénze, hogy újat vegyen.
  -Ez azért durva volt.
  -Tudom, de talán így jobban megérted, mintha babusgatnánk – mondta apám mellkasa előtt összefont karokkal. Derekát még mindig a munkapult szélének vetette. –Okos vagy. Nem kell finomkodnunk.
  -A lényeg az – vette át a szót újra az anyám. – Hogy ahelyett, hogy állandóan önbántalmazó körökbe taszítanád magad, ugyan ezt az energiát fektethetnéd hasznosabb dolgokba is. Mint például, hogy megvesd a lábad a hetilapnál. Ez nagy lehetőség a számodra. Ne szalaszd el egy olyan fatökű miatt, mint Balázs. Találni fogsz magadnak jobbat. Tudom jól, hogy mindenki ezzel a sablon szöveggel jön, és jelenleg ezt a legnehezebb elhinni, de akkor is ez az igazság.
  -És addig is, hogy eltereld a figyelmedet, van egy ajánlatom a számodra – szólt újra az apám.
Belekortyoltam a teámba, majd felnéztem rá. – És mi volna az?
  -Lassacskán kezdődik a szezon. Addig dolgozz újra nálam. Rendesen bejelentelek, kapsz fizetést is. Majd megegyezünk egy mind a kettőnknek elfogadható órabérben. Cserébe annyit kérek, hogy szívvel-lélekkel dolgozz, vállalj némi felelősséget és másszál ki a depresszióból.
Végre mind a hárman szorosan megöleltük egymást. Szent volt a béke és én is kicsit jobban éreztem magam. Sikerült feljebb tornázniuk az önbizalmamat is. Talán még sem csak én voltam a hibás ebben az egész kapcsolat mizériában. Felcsillant a fény az alagút végén. És egyelőre még nem dudált! Ez kimondottan jó üzletnek tűnt. És nagyon reménykedtem benne, hogy segíteni fog túllépnem a fájdalmaimon!