Nyolcadik fejezet

Sziasztok!

Remélem még mindig izgalmasnak találjátok a történetet és várjátok a fojtatást. Igaz, hogy lejárt a kihelyezett, magányos kis munkám a kis virágboltban, ahol maximum csak a vásárlók szakították félbe az

Felirat hozzáadása

alkotói folyamatokat, de talán van megoldás. És nem párolog el az ihlet és a lendület. A mai nappal vissza megyek eredeti helyemre, a nagy virágboltba. Így ugyan ki vagyok annak téve, hogy sosem vagyok egyedül, főként az első időszakban, mivel nagyszüleim két hete nem láttak és nem voltak a boltban. Ráadásul egy alapos helyszín kitakarítás vár rám, hogy újra beindítsuk a nagy boltot, elvégre két hétig zárva volt.

Így amire ki szerettem volna lyukadni, az az, hogy előástam a ruhakupac alól a gurulós székemet, benyomom a 220-at, és esténként a régi asztali gépemen írogatok, fülemben zenével, hogy Párom jelenléte nem zavarjon meg az alkotásban. Van adathordozóm, van ihlet, van egy gépem háttal az uramnak.... egyszóval maximum a lustaság akadályozhat az alkotásban!

Jó hír, hogy már megírtam a tizenharmadik fejezetet, és most kezdem majd a tizennegyediket. Ne hagyjátok szó nélkül, ha tetszik. Kérlek, az csak szárnyakat ad ;)




Továbbá, a mai fejezetben némi német szöveg található. Beismerem, nem vagyok németes, angolos vagyok, de a sztori helyszíne miatt ez volt a kézenfekvőbb. Még meg akarom nézetni egy jó németessel. Kérlek ne kötekedjetek ;) 

Puszi!

Joyo ^^ 

8; Tévedések vígjátéka 1

  Költözésem híre vegyes érzelmeket váltott ki a környezetemből. Apám háromszor is megkérdezte, hogy biztosan jól átgondoltam e a döntésemet, és megérettem e arra, hogy ekkora felelősséget vállaljak. Mert ugyan ők mindenben támogatnak és segítenek, és az ajtajuk bármikor nyitva áll előttem, ha mégis meggondolnám magam, vagy történne valamit. Biztosítottam őket, hogy alaposan átgondoltam a dolgot, és nyugodjanak meg, jó helyre kerülök, közel az irodánkhoz.

  Néhány nap alatt a furgon segítségével átköltöztettek. Mivel a hely bútorozatlan volt, így életemben először csupaszodott le a szobám. Édesanyám napokig vigasztalhatatlan volt, míg végül sikerült feldolgoznia a dolgot. Gyakorlatilag ez az élet rendje. Két hónap múlva töltöttem a huszonhatot. Ki kellett repülnöm. A magam szárnyán… Először furcsa volt az új környezet. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy úgy éreztem a cuccaimat tartalmazó dobozok maguk alá temetnek, s főként az a munka, amivel a kipakolásuk és a dolgok elhelyezése járt.

Ráadásul a kiállítás napja is vészesen közelgett, én pedig idegroncsnak éreztem magam a gyorsan jött változásoktól. Bár az én döntésem volt, hogy minél előbb átköltözzem.

Pénteken reggel ültem az ágyam közepén és csak pislogtam körbe. Világoskék falak vettek körbe, jobb kéz felé csupa ablakkal, előtte parkettáig érő fehér függönyökkel és mélykék sötétítőkkel. Dobozok az ablak alatt. Dobozok a sarokban, dobozok fedték az íróasztalomat is. A ruháim három bőröndöt töltöttek meg. Ennyi volna az eddigi életem? Nyolc doboz és három bőrönd, mely megtölti a tizenhat négyzetméteres szobát? Elkeserítő!

Ekkor kopogtattak a világos fa ajtón.

  -Gyere csak!

Lili dugta be mosolygós szőke fejét. – Jó reggelt lakótárs! Csak szólni akartam, hogy kész a kávé. Kint vár a konyhán, ha kérsz.

  -Köszönöm. Mindjárt kint vagyok.

Köntöst-papucsot húztam és kisétáltam a tágas konyhába, melynek boltíves ablakai a Deák térre néztek. Mivel a bögrém még nem került elő valamelyik doboz aljáról, így Lilitől kaptam kölcsön egyet. Kicsit már vidámabb volt a hangja, mivel a két havi kauciómból minden aktuális tartozásukat egyenlíteni tudták, így a feszült légkör is elpárolgott.

  -Emma hol van? – érdeklődtem tejet adagolva a kávémhoz.

  -Készülődik. Tíz órától jegyes fotózása van a Brand-majorban.

  -Beindult az esküvő szezon? – vontam fel egyik szemöldököm két korty között. Ahogy a tejeskávé lecsúszott a torkomon és a szervezetem érzékelte a koffeint, mindjárt szebben ragyogott át a nap a gesztenyefák lobjai között. – Te mit csinálsz ma?

  -Ma jön egy iskolás csoport a Fabricius házba. Érdekes napom lesz. A római kori leleteket kell megmutatnom. Éppen arról tanulnak – válaszolt Lili, miközben kikapkodta a forró kenyérszeleteket a pirítóból. – És te?

  -Fel kellene mérnem a kiállítás helyszínét. Elvira épp elég pontos képet adott arról, hogy mit szeretne, és a lehető legkevesebb hibát szeretném véteni. Ez az utolsó dobásom. Beszélnem kell Marcival, hogy segítsen egy kicsit. Szükségem lesz egy szakértőre, aki beavat a részletekbe, és még az irodába is be kell mennem egy jobb fényképező gépért. Hogy őszinte legyek, kezdek izgulni.

  -Mégis mi a francnak? – kérdezte barátném. – Jó vagy.

  -Kössz. Éppen ezt kellene bebizonyítanom. Bár úgy érzem, ez egy kicsit nehéz falat lesz.

  -Akkor miért választottad pont ezt?

  -A hazai pálya előnye miatt. És mert valahol sejtem, hogy Marci segíteni fog.

  -Akkor? Kapd össze magad. Most már nincsen semmilyen zavaró tényező, ami gátolna abban, hogy a legjobb formádat hozd. Célzok itt Balázsra.

  -Inkább ne is célozgass rá. A nevét sem szeretném hallani.

  -Pedig kicsi a város, és elkerülhetetlen a jövőbeni találkozásotok.

  -Tudom, csak próbálom magam abba a hitbe ringatni, hogy mégiscsak megúszhatom a dolgot. Pedig én is tudom, hogy ez lehetetlen – mélyet sóhajtottam, majd elöblítettem a kölcsön bögrét.

  -Reggeli? – kérdezett utánam Lili.

  -Nem vagyok éhes.

Ő rosszallóan összeráncolta két szemöldökét. – Mostanában nem nagyon láttalak enni. Nem lesz ennek jó vége.

  -Egyszerűen csak nem kívánom az ételt. Nyugi, azért szoktam enni.

  -Mégis mit? Fényt?

Legyintettem, végre elnevettem magam, és indultam öltözni.

*****

  Fogalmam sem volt, hogy hogyan illik egy szabadtéri kiállításra felöltözni, így végül a jó időre való tekintettel combközépig érő farmernadrágot és kék kockás ujjatlan inget vettem fel. Hosszú hajamat ismét befontam és kontyba csavartam a fejemre. Egy dologban barátnőmnek igaza volt. A nem evésnek máris megvoltak a hátulütői. Mint például a súlyvesztés. Más körülmények között örültem volna ennek, de abban a pillanatban nem értem rá azzal foglalkozni, hogy mennyivel nagyobb rám a nadrág, mert szokás szerint késésben voltam. Szerettem volna, már jóval a megnyitó előtt oda érni, hogy szemügyre vehessem a terepet. A reggel megfelelt ennek a célnak. A közel két számmal nagyobb nadrágot egy övvel összefogtam a derekamon, nehogy szégyenszemre a bokámig csússzon, s beültem a Bogárba. Papucsaimat lerúgva a vezetéshez, már indultam is. Az eszközbeszerző köreimet gyorsan lezavartam, s fél kilenckor már le is állítottam a motort a fogadó fő parkolójában. Ahogy kiszálltam, napszemüvegemet a fejemre toltam, hogy jobban lássak. Nem hittem a szemeimnek! A Szendrő Fogadó melletti hatalmas füves placc, melyet arra a néhány napra kordonnal zártak el, olyan benyomást keltett, akár egy óriási megzavarodott hangyaboly! Tréleres kamionok, pótkocsis furgonok igyekeztek értelmezni a rendezők utasításit, hogy valamiféle rendet teremtsenek a káoszban. Különböző színű, márkajelzésű, céglogókkal ellátott kezeslábasokban, munkás vagy éppen utcai ruhákba bújt emberek jöttek mentek mobiltelefonnal a fülükön, kis csapatokba verődve megbeszéltek valamit, vagy egyszerűen csak a már felsorakoztatott autókkal foglalatoskodtak. Hasonlót legfeljebb még csupán a tévé képernyőjén láttam az előtt. Bementem az épület recepciójához, de ott arról tájékoztattak, hogy Marci bent van a rendezvény helyszínén, így nem láttam más megoldást, mint, hogy felhívjam telefonon, de az állandóan foglaltat jelzett. Magamban puffogva elindultam az autók irányába szemeimet nyitva tartva, hátha feltűnik valahol Marcell. Egyértelmű volt, hogy nem volt terepgyakorlatom hasonló helyzetekben, mert száz méteren belül háromszor majdnem elütöttek, s legalább két különböző nyelven küldtek el melegebb éghajlatra, melyből egyik sem volt az anyanyelvem. Marci pedig még mindig nem vette fel. Egyre dühösebb és figyelmetlenebb lettem, ahogy telefonnal a fülemen kóvályogtam a tömegben. Ekkor valaki élesen rám dudált, a hajókürt szerű hang pedig minden sejtemet megremegtette. Földbe gyökeredzett a lábam, s lassan megfordultam. Egy hatalmas nyerges kamion logójával néztem farkasszemet. Éreztem, hogy akkor sem tudnék megmozdulni, ha az életem múlt volna rajta, amit sikeresen be is bizonyítottam. A vezető felőli ajtó kicsapódott, s egy nagydarab overallos férfi ugrott ki belőle, dühös léptekkel, miközben vérben forgó szemekkel németül, jobban mondva osztrák paraszti tájszólással fröcsögött felém valamit. Nem beszéltem túl jól németül, számomra az angol volt az otthonos terep, de egyértelmű volt, nem éppen a legközelebbi kávézó felől, érdeklődik.

  -Werner! Genug! – hallottam a hátam mögül egy mély férfihangot.

  - Shit! – dohogta a sofőr.

  - Sei still! – már mellettem is volt, majd beállt kettőnk közé.

  -Argggg! – morogta tovább vicsorogva a zsíros férfi.

  -Los! – mutatott a kamion felé megmentőm, közben farkasszemet nézve a másikkal.

  - Fahr zur Hölle!! – üvöltött a nagydarab. Attól tartottam, hogy a végén még agyvérzést kap. Sosem értettem az osztrákok azon mentalitását, hogy mindenen idegbajt kaptak. Még a legapróbb dologtól is.

  -Na, Schwein, na geh! – lódított rajta a férfi, immár türelmetlenül. Felnéztem rá. Fekete kezeslábas volt rajta, fejét baseball sapka fedte, kezeit egy olajos ronggyal törölgette, bár ahogy profilból elnéztem, nem túl nagy sikerrel, ugyanis még az arcát is kosz borította. Szikár termetű volt, nálam közel egy fejjel magasabb, de hiába mentett meg, nem éreztem túlzottam bizalomgerjesztőnek. Sosem csíptem az osztrákokat. De ez már az én problémám volt. Talán még nem találkoztam normálissal, és ezt a sztereotípiát az előbbi esemény sem tudta felül írni bennem.

A sofőr még egy utolsó gyilkos pillantást vetett rám, majd vissza ült a kormányhoz, s dühösen becsapta maga után a  „Blitz Garage” feliratú ajtót.

 -Mi a francot lesel paraszt? – vakkantottam oda gondolkodás nélkül, hogy valahogy kieresszem a felgyülemlett adrenalint.

  -Alles ist in ordnung? – fordult felém a langaléta rám villantva olajfoltos mosolyát. Sötét arcából csak úgy világítottak hihetetlenül világoszöld szemei.

  -Ja – bólintottam, majd elsétáltam egy olyan helyre, ahol valószínűleg nem voltam útban. De közben hangosan dohogtam. - Burgenlandi parasztok!

A langaléta félrebillentette a fejét, majd furcsa mosollyal az arcán megcsóválta a fejét és elsétált. A kis csoportosulás tagjai is, akik az eseményeket figyelték mentek a dolgukra.

  -Gondolhattam volna, hogy te vagy a középpontban – hallottam meg egy ismerős hangot a közelemből, aki végre valahára az anyanyelvemen beszélt.

  -Te meg hol a francban voltál? Nem azt beszéltük meg, hogy a fogadóban találkozunk fél kilenckor?– fordultam Marci felé.

  -Közben ki hívtak, mert volt némi fennakadás. Azért ne harapd le a fejem Magda – vigyorgott a férfi.

  -Kis fennakadás? Itt káosz van. Fejetlenség! Az előbb majdnem elcsaptak!

  -Magadra vess. Miért kóvályogsz az úton?

  -Ez neked út? – topogattam a kitaposott földet.

  -Jó, jó, most már elég – kapott el hátulról és tenyerét nevetve a számra tapasztotta. – Igen kinyílt a csipád. Nőnek egyelőre itt semmi keresnivalója. Csak összezavarod a férfiemberek figyelmét. Gyere szépen, menjünk be a fogadóba, ott le is lenyugodhatsz egy kicsit.

Erősen tartott, amíg kiértünk a kordonon kívülre, nehogy újból bajba keverjem magam. Leültetett a bárban. Vettem néhány mély lélegzetet, majd mikor már Marci is biztos volt abban, hogy megnyugodtam, átbeszéltük a következő három nap menetrendjét. Kaptam tőle egy programfüzetet, majd felragasztotta a csuklómra a karszalagomat és elém tolt egy nyakba akasztható kis laminált lapot, amin rajta volt a nevem és a PRESS felirat, ezzel is jelezvén, hogy nem a szervezőkhöz tartozom, hanem újságíró vagyok. Büszkén a nyakamba akasztottam.

  -A megnyitó délután öt órakor kezdődik, addig talán mindenki megtalálja a helyét. Abban igazad van Magda, hogy fejetlenség van. Mindenki ideges.

  -Azt tapasztaltam. Attól tartottam az az osztrák pasi agyvérzést kap, aki üvöltött velem.

  -Ő amúgy is elég hirtelen haragú figura. Inkább kerüld el a követező három napban.

  -Majd igyekezni fogok – bólintottam. – Ahogy elnéztem néhány autót, ez érdekes három nap lesz.

  -Abban biztos lehetsz. Az elővételes jegyek elfogytak. És a visszajelzések alapján az árverésre is többen jönnek a környező országokból, de néhány nagyhal is várható Magyarország különböző pontjaiból. Már most idegroncs vagyok.

  -Valóban? –vontam fel egyik szemöldököm. - Egyáltalán nem látszik.

  -Pedig az vagyok. Sok felé kell figyelnem, és természetesen mindenki hozzám jön, ha történik valami, vagy kérdése van. Hiába kértem meg az unokatesóm, hogy legalább az italoknál és a hostess lányoknál segítsen, valahogy mégis megtalálnak.

  -A lányok?

  -Nem, a problémák. Bár a lányok találnának meg – huncut mosoly Marci részéről, majd egy újabb gondterhelt sóhaj. – Pedig Patrícia mindent megpróbál…

Felragyogott az arcom. – Itt van Pat? Őt kérted meg? Jaj de jó! Legalább nem leszek egyedül. Nagyon régen nem láttam már.

  -Csak nagyon ne tartsd fel a munkában. Ma este számítunk a legnagyobb forgalomra, és ő lesz az italos sátorban.

  -Nyugi, csak köszönök neki este. Majd később beszélgetek vele – legyintettem. – Most én mondom neked: Mély levegő!

Marci ismét elmosolyodott.

  -Akkor én ne is számítsak rá, hogy segítesz nekem a szakmai dolgokban, hogy megértsek néhány dolgot az autókkal és szakzsargon használattal kapcsolatban? – pislogtam rá ártatlan női pillantással.

Marci arcára kiült a rémület. – Jaj, ne, még te is? Na, várj egy kicsit. Estére kerítek neked egy szakembert. Őt aztán eláraszthatod a kérdéseiddel – kacsintott a fiatal férfi.