2017. február 27., hétfő

Lezárul egy ciklus!

Lezárult az életemben egy tízéves folyamat. Legalábbis rohamléptekkel haladok felé. Mégis, maga a gyógyulás újabb lépcsőfoka sem fenékig tejfel. Édesanyámmal folytatott reggeli beszélgetésem ébresztett rá az okra, amiért egy hete nem találom a helyemet. Lelki fájdalmak, gyötrődés, kínok, ok nélküli vagdalkozás Férjem felé. Olyan dolgokat vetítettem rá, amikhez semmi köze sem volt. Nem Ő okozta. De magam sem voltam mindezzel tisztában. Egyszerűen folyamatosan hibát kerestem benne, a házasságunkban, a jövőnkben... gyakorlatilag mindenben. Azt hittem megőrültem. Vagy legalábbis öles léptekkel haladok felé. Olyan vágyaim, félelmeim és agresszióim voltak, melyeket nem érdemelt meg. És már önmagamtól is megijedtem. Rákívántam az alkoholra, a drogra, legszívesebben hányásig dohányoztam volna magam, csak, hogy valamit találjak, amivel kielégíthetem a bennem tomboló démont, amit nem tudtam sem megszemélyesíteni, sem elkergetni a fejemből. Mígnem ma reggel a fürdőszobában, már a Fentiekhez fordulva üvöltve sírtam, ököllel vertem a csempét, és közben az életem pozitív részeit soroltam. Olyan mély, szívből jövő fájdalmat éreztem mindeközben, hogy képtelen vagyok körülírni. Nem a szívem fájt, bár két kézzel markoltam a szegycsontom körüli bőrt, hogy valahogy tompítsak. A szívcsakrám akart megszakadni. Jobban mondva, mintha valami hihetetlen fájdalom szakadt volna fel belőle, amit már nagyon régen ott rejtegettem. Vagy egy régóta gennyes seb, melyet csak kímélgettünk, de nem tisztítottunk ki, egyszer csak kifakadt volna.

Telefonon megosztottam mindezt édesanyámmal. 

Visszavezettünk múlt hétvégéig, amikor is hírt kaptam egy nagyon régóta húzódó dologról. Beigazolódott, hogy az Isteni törvények és igazságszolgáltatás működik. És amit régebben velem tettek, mindezt ugyan az a személy szintén átéli. A Karma kereke fordult egyet. 

Először megkönnyebbülést éreztem. Mintha egy mázsányi súlyt dobtam volna le magamról. Hálás voltam azért, hogy értesültem róla. Ez nyilván része az igazságszolgáltatásnak. Úgy gondoltam itt le is zártam magamban. 
De keddtől kezdve egyre jobban lecsúsztam. A fent részletezett érzelmekkel.

Mígnem édesanyám rávilágított a lényegre. Tíz éven át elnyomott fájdalmak törtek fel, melyeket nem éltem meg és engedtem el. Most érkezett el az ideje. Minden összeér. És mióta ezt ki tudtam mondani, meg tudtam nevezni, hogy gyógyítanom kell az akkori sérült énemet, levetnem azt a szerepet, amit egy évtizedig magara húztam, nem is csoda, hogy nem találtam a helyemet. 

Ma este kapok plusz segítséget mindehhez. Azt hiszem ismét bebizonyosodott, hogy dolgok nem véletlenül történnek velünk. 

Áldás és Béke Nektek!
Namaste!

Joyo         

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése